Para-Kovács Imre: Az első sör című írása mára ikonikussá vált sztenderd, mondhatnánk, ha patetikusak akarnánk lenni (s miért ne tennénk?). Az első közlés a Maláta Sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat 1993/3. számában jelent meg, majd ezt követően Az élet habos oldala című sörirodalmi antológiában.

A szerző ekkor még (bevallottan) gyakorló alkoholista, mára már csak integethet önmagának (ha találkozik egy fiatalemberrel), de jól is van ez így.

Az első bekezdés érzékletes / megszemélyesítő leírása az első sört különböző hasonlatok felvonultatása mellett közel fetisizálja (gyógyító varázsital), mind emellett egy bensőséges, hátsó korneres hangulatot hozva, már-már túllőve a célon, de aztán mégse. Tudni kell megállni, teszi ezt a szerző is, alkoholizmusa mellett is méltó bölcsességgel. A kezdő két sor jól kitaláltan megkomponált hatásvadász mondat, amit többszöri újraolvasás után sem feltétlenül sikerül 100%-ig megérteni, még évtizedek távlatából sem, de szépirodalom ez, nem szakmai írás, a lényeg a hangulat, az impresszió, ami, ha kicsit zavarosan is, átjön. A második bővített mondat telitalálat, amit, gyanítom, írói kurzusokon is érdemes lenne okítani, hisz itt már egy létformát tesz plasztikussá (és az se érdekel, ha ez kép/fogalomzavar), miszerint „Az első sör visszavonhatatlanul jelzi az est kezdetét napszaktól függetlenül, lehet reggel vagy éjszaka – amikor, akkor.” Átéltem én is ezt, reggel 8-kor ugyanúgy, mint délután akármikor. Az egész írás egy vészt jósló jövőkép (amit már többször készültem megírni, de ezek után minek, talán), miszerint egy sör nincs. Az első, az első, nincs mese, az egy pedig egy. Vannak olyanok, akiknek létezik az egy sör pontosan körül határolható fogalma, nem holmi absztrakció. De,mikor minket, nyomorultakat kivet az ágy reggel vagy hajnali 3 körül a torunkban érzett nem létező gombóccal (nem kapok levegőt) mondjuk úgy, hogy közepes pánik rohammal viaskodva, már akkor is istenekként gondolva, reggel pedig csapzottan kelve az ágyból teát / kávét szürcsölve, ezen jellem huszárokat piedesztálra emelve, egészen addig tart őszinte csodálatunk, míg el nem jön az a jól ismert érzés, hogy de meginnék egy sört. És jön az első, mert jön. Aztán bedobjuk a rongyláb figurát, mert semmi bajunk nincs, meg az a múlt éjszaka is, hát, mi az? Egyszerű elgyengülés. Most viszont fasza csávók vagyunk, nagyokat mondunk, amiken még nagyobbat röhögünk, és ha még a tükör előtt is elhaladunk, hát azért, az, bocs... Jó fejek vagyunk, na és ez az egész univerzumra kihat.  Hogy az első sör mellé befér-e egy feles, az legyen mindenki saját szuverén döntése. Kérdés, milyen az első sör. Ne menjünk vakvágányra, az írás szerint jó, amit nem szabad elrontani. Ez így igaz, de… és itt most számos érvet ugorjunk.

A második bekezdés, miszerint „Nem szabad túl sokat kivárni, mert ha a hab eltűnik, az egész nap odavan. A megfelelő időben és a megfelelő helyen kell magunkhoz vennünk az első sört, lehetőleg kipróbált, bejáratott kocsmában, de amennyiben esély adódik, az asztalt is válasszuk ki!” csapolt sört feltételez, vendéglátóhelyen, ami rendjén van a mai napig. A sör, azóta forradalmi időket él, a hab már nem feltétel, sőt, van ahol nem is kívánatos és tudjuk jól, hogy annak idején sem volt minden fenékig milko, sokan voltak, akik nem szerették a habot, megvárták, lehetőleg, míg az eltűnik. Hogy az első sört nem szabad felhajtani, ez igaz, bár kérdés, hogy az összes többit meg lehet-e. A rágyújtás, mint olyan, indifferens számunkra, de ha már külön bekezdés önálló mondataként jelenik meg (ez nyomtatott formában nyilván nem így volt), ráadásul felkiáltójellel, akkor azt kell mondanunk, hogy zákson. Egy barátom mesélte, hogy a ’80-as években a csoki gyárba nyert felvételt, mint kóstoló. Az első kérdés az volt, hogy dohányzik-e. Akkor még igen. Azt mondták, nagyon jó, ez maradjon is így, mert jobban érzi a csokiban lévő ízeket. Hogy ez urbánus legenda vagy valóság, azt a szkeptikusokra bízom. Akkor ezt tudományos megalapozottsággal állították, amit a mai napig nem cáfolt senki, igaz, nem is nagyon érdekel senkit.

A végkifejlet nem csupán lezárás, írói bravúr és mini létfilozófiai esszé (csöppnyi melankolikus lecsengéssel), amit sokan olvasgatnak irigykedve (én is, nyugi), hisz itt megvillan a „nem léphetünk ugyanabba a folyóba kétszer” megállapítása, hónaljból fotózva ugyanúgy, mint a megcsalás/hűség kérdése, hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

„Az első sör semmiben sem hasonlít a második sörre, hiába kerül ki ugyanabból a hordóból, üvegből. A második sör már csak halvány földi mása az elsőnek, egyszerű ital, s mint ilyen, megcsalható bármivel. A második sör skandináv cafka, barmikor, bárhol megkapható.”

Bő egy hete el kellett hoznom nagyjából 250 könyvet, amiért fizetnem nem kellett. Az volt az egyetlen kritérium, hogy mindent vigyek el. 3. emelet, lift nincs. Vakrepülés odáig, amíg nem látja az ember, miről van szó, de még utólag is lehet nemet mondani. Nem ez történt, jött minden.

A boltban aztán megy a szétválogatás. Árazható / kuka. Kuka lett volna Peter Handke könyve is, hisz nagyjából 25 éve eladhatatlan. Hagyjuk most a miérteket, rengeteg példát lehetne felhozni, s a (még) olvasó jónép szörnyülködhetne is, de ők se adnak érte egy petákot sem. De, nem is ez a lényeg. Nem a pénz, mert kit érdekel, az a pár forint, hanem, hogy veszik-e rá a hajlandósságot, szánnak-e rá időt, hogy elolvassák. A kérdés nemcsak másoknak szól, de önmagamnak leginkább. Handkével régóta szimpatizáltam (Berlin felett az ég, ugye), ráadásul véknya kis könyvei voltak sokszor a kezemben – egy kollégám szavaival élve baszottkák (nem pejorative) – és nagyon jól éreztem, hogy nem csak az tud jól írni, aki teleír egy Makótól Jeruzsálemig tartó tekercset, sőt, a legnagyobb feladat talán, pár oldalban elmondani mindent, amit szeretnénk. Ráéreztem, hogy itt a nagy alkalom, mielőtt végleg kukáznék. Bő 110 oldal, jól olvasható, kellemes szedéstükörrel, ami a RaRe Könyvtár sajátja volt amúgy. A borítót Pécsi Gábor, megboldogult antikvárius kolléga készítette, több munkája e sorozat fed lapja. Valaha, amikor még létezett antikvárius szakma és éltek még valódi Mándy / Csurka írásokat ihlető karakterek, Mező Jóska (Műszaki Antikvárium / Parnasszus Antikvárium) egyszer azt találta mondani Gábornak egy már elszabadult közös ivászatkor, hogy „Milyen grafikus vagy te? Le tudsz például rajzolni egy lovat?”

Handke egy rovatcikk közlésével kezdi írását, ami a vegyesek közt jelent meg, miszerint egy 51 éves háztartásbeli öngyilkosságot követett el. A következő bővített mondatban fel is fedi, hogy saját anyjáról van szó, de annyira távolságtartóan, tárgyilagosan teszi mindezt, hogy az olvasóban kétségek támadnak, vajon jól értelmezte-e, amit olvasott. Ez, a kissé ridegnek tűnő magatartás végig megmarad az egész elbeszélés alatt, sőt, ha olykor nem helyezné bele magát saját családja részeként, az lehetne az érzésünk, hogy idegenekről ír. Az elbeszélés a vége felé kulminálódik, mikor a szerző bevezeti az olvasót legsötétebb énjébe, miszerint büszkeséggel tölti el anyja öngyilkossága. „Másnap este, halála hírére Ausztriába repültem. A repülőgépen kevés utas, a légi út zavartalan, nyugodt, a levegő tiszta, semmi köd, mélyen odalenn egymást követő városok fényei. Miközben az ablakon, föloldódtam valamiféle kellemes fáradtságban, személytelenségben. Bizony, ismételgettem, meg azt is, amire gondoltam, rendre, aggályosan: HÁT ÍGY, HÁT ÍGY, HÁT ÍGY, NAGYON JÓ, NAGYON JÓ, NAGYON JÓ. És amíg repültem, egyfolytában majd szétvetett a büszkeség, hogy az anyám öngyilkos lett.” Handke szemtelenül őszinte bátorsága nem az olvasónak szól, csakis magának, aki – miután elhatározta, hogy 1 órát marad anyja halálos ágyánál és folyamatosan nézi óráját, majd az önmagának kiszabott idő elteltével sem tud távozni – nem képes másképp feldolgozni egy olyan reménytelenül szeretetmentes családi környezetet, amiben felnőtt, csak azzal a kintről figyelő pragmatizmussal, ami egy külső szemlélő sajátja. Látszólag az anyjáról szól ez az elbeszélés, de valójában saját magát írja le benne. A magányt, amit osztályrészül kapott vagy hagyatékként, kinek hogy tetszik, a lényeg, hogy már születésétől fogva az övé volt.

Rendkívül rafinált írásnak is mondhatnám, persze nem az, maximum így jön le. Elsőre úgy néz ki, semmi az egész, egy felskiccelt családtörténet, annak sem túl mozgalmas, nem is túl érdekes, de valahogy a lendületes írásmód, a szikár stílus torkon ragadja az olvasót és végig nem engedi el. Gyengéden fojtogat, de nagyon következetesen, egy pillanatra sem veszítve a kezdeti lendületből. Elképesztő tűz mozgatja az egész írást, de ez nem lángolás, egy kiolthatatlannak tűnő izzó parázs. E tekintetben szoros rokonságot mutat a noir történetetekkel, ahol, mint tudjuk, nem a cselekmény a fontos. Az eredeti cím: Rosszabbul nem is mehetne (Wunschlos Unglück) sokkal kifejezőbb, mint a Bor Ambrus fordító féle szájbarágós címadás: Vágy nélkül, boldogtalan. Nem feltétlenül biztos, persze, hogy a fordító adta a címet, sőt, feltételezhetjük, hogy inkább a Magvető követte el, követve azt a (máig) nem szűnő gyakorlatot, ami filmeknél talán a leggyakrabban tetten érhető, miszerint a címeket nem fordítják, hanem adják. A már említett szikár, mondhatni tényfeltáró újságírói stílus zavarba ejtő eszköztelensége szinte minden leírást nélkülöz és a jelzőkkel is igen takarékosan bánik követve ezzel (ha nem is tudatosan) Scott Fitzgerald princípiumát. Az egyetlen filmszerű leírás, egy, az anschlusst követő újságcikkből olvasható, ami a maga valójában rendkívül émelyítő, ám nem ostoba cikk. „A Führer, miután a Bedenweiler Marsch hangjától kísérve diadalmasan átvonult Klagenfurt utcáin, 16 óra 15 perckor megérkezett. A Tömeg ujjongása szinte nem ismert határt. A jegétől már megszabadult Wörthi-tó ezrével tükrözte az üdülőhelyek és nyaralók horogkeresztes zászlóit. Az Anyaország repülői meg a mieink versenyt szálltak a felhőkkel.” Handke az anyja példáján kapaszkodik a jelenbe és valósítja meg életében, azt, amit anyjának nem sikerült soha (bár mindig tervezte) hogy elérjen valamit. Mert mindig ez van. Nyomot, jelet hagyni a világban (ami már önmagában is tévedés), miért éltem, miért így, illetve bűn-e az öngyilkosság vagy egy nagyon is bátor tett, amire nemhogy illik, kell is büszkének lennünk.

„Ma tegnap volt, tegnap minden úgy, mint rég. Ezen a napon is túl volnánk, megint elmúlt egy hét, oda egy szép új esztendő. Mit eszünk holnap? Járt már itt a postás? Mit csináltál itthon egész áldott nap?”

Várható volt, hogy a sörszakma reagál a koronavírus okozta rendkívüli helyzetre. Nyilván elsősorban a kereskedelmi értékesítési formák változtak, ezek kényszerintézkedések, konkrét sör azonban nem nagyon bukkant fel. A Hara'Punk dolgozik a F**k Coronavirus sörén. Miért nem lehet ezt rendesen kiírni? Persze a képen egy befésült tyúk mutatja fel az Oi!-t. Beszari, fröccsöntött műanyag punkok, akik még angolul is öncenzúráznak. Kíváncsi lennék, mi lenne, ha visszalöknénk ezeket '80-as évekbe egy CPg koncertre, ahol a jónép úgy mulatott, hogy letépte a falról a lambériát és azzal csépelték egymást. Vagy, ami már nekem is sok volt, a Ganzban egy VHK koncerten a skinek nagyjából 1 perc alatt rendeztek le egy fényképező rendőr spiclit, aki magatehetetlenül repült a kijárat felé olyan vérző fejjel, hogy még Tarantino is megnyalná mind a 20 ujját, és ezek után még egy nagyon jelentős punk énekes fejbe is rúgta a már földön fekvő embert. Kibaszott kemény idők voltak és nem az a bajom, félreértés ne essék, hogy punkoknak tartják magukat, hanem ez a hihetetlen opportunista magatartás. Soha nem szerettem a Kontroll Csoportot (az URH-t igen), Müller Pétert kiváltképp nem (bár nagyon elismerem), de annak idején nem voltak hajlandók kivenni azt a sort az Ismeretlen katonából, hogy "Az állam a halál szolgálatában áll", ezért az egy sorért nem jelenhetett meg a lemezük. Ez ma ismét aktuális. Így lett az Üllői úti fuck-ból is Üllői úti f:ák vagy hogy' a faszomba írják a nevüket, nem is érdekel. Ja, bocsánat f'szomba, mert így kell mostanában írni, hogy ki ne sípolja már az ajtóból az a jól kifejlett pipiskedő viktoriánus modorunk. Miközben ott röfögünk a TV előtt vacsorázva, ahol kényelmesen megnézhetjük, hány ezer embert öltek le máshol, de ha vacsora közben kiejti azt a szót valaki, hogy pina, akkor bizony még a szomszédban is megrepednek a tányérok (Elliot Aronson: A társas lény). Ezért kérdés még a mai napig is, amit a Crass tett fel annak idején egy dalszövegében, hogy valóban a Crass ilyen kemény vagy ez a rendszer?

Reczer Gábor volt hazánkban az első és a mai napig talán az egyetlen, aki nemcsak alkalmazkodott, de egy ide vonatkozó új sört is megalkotott. A Fehér Nyúltól érzékeny búcsút intő gerilla átsétált a Horizonthoz és lefőzték az Awesome Threesome triplán hidegkomlózott west-coast dupla IPA-t, aminek aztán stílszerűen tartottak egy pamlag premiert. Ez így sok. Számomra a dupla IPA egy túltolt, közel értelmezhetetlen, de minimum befogadhatatlan műfaj. Volt egy-két jó már életemben, sőt emlékezetes is ebben a stílusban, de ha tehetem, kifejezetten kerülöm. A fő gondom az, hogy a többsége nekem túl édes, túl nehéz. Továbbá kifejezetten szeretem a száraz söröket, de ez már legyen az én problémám. Attól még, hogy nem az én műfajom, érzem én, hogy egy nagyon jó kis sörcike ez.

Megfelelő habzás, a hab hamar összeesik. Tükrös aranysárga szín. Trópusi gyümölcsös, gyantás aroma komló illat. Füves, trópusi gyümölcsös, gyantás íz világ, füves, karamelles, kilógó citromos lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

Két új nagyüzemi sör bukkant fel a piacon – kisüzemi hatásra – az egyikre már közel egy éve lehetett számítani, a másikra abszolút nem.

Hogy ezek a próbálkozások leölnék a kisüzemeket, azzal továbbra sem értek egyet, hogy mennyi a létjogosultságuk, az idővel elválik. Egyelőre működik, úgy néz ki, párhuzamos univerzumokként. Az azért elmondható minden eddigi nagyüzemi próbálkozásra, hogy iható. A probléma legnagyobb lényegét nem ebben látom. Lefőzhetnek bármit ebben a sávban, ad absurdum akár egy vadélesztős quadrupelt is, az igazi dobás az lenne – ha végre, nem győzöm hangsúlyozni: végre – kihozna valamelyik egy igazán szerethető, megfizethető lagert, urambocsá egy pilst. Ennyi innovatív próbálkozással, energia befektetéssel simán összehozhattak volna már legalább egyet. Mert, azért mondjuk meg őszintén, példának okáért a Dreher Gold egy elég snassz próbálkozás volt, ha meg azt veszem, hogy mekkora volt körülötte a felhajtás, hát azt még brit tudósok sem tudták volna a helyi értékén kezelni. Hogy őszinte legyek, a magam részéről már a pofátlanság kategóriájába sorolom, a kvázi gyöngyök elé disznót szórni ékes példájaként.

A Borsodi egy szimpatikus cég (nem a söreik miatt), akik következetesen járják a maguk útját, tőlük számíthattunk a legkevésbé egy hoplagerre. A Hoppy megjelenése (külalakja) több mint meggyőző. Letisztult, a legjobb értelemben vett puritán dizájn, ami valóban fiatalos lendületet ad a külsőnek. Fehér doboz, rajta fekete és metál türkiz kék betűk, s ha elég figyelmesek vagyunk, azt is észrevehetjük, hogy a felül elhelyezett komló toboz felesben ebből a két színből áll és ez egyben a felirat színfelező demarkációs vonala is, valamint a hátsó felirat alatt elhelyezkedő vonalkód egy divatos kraft sörös pohárban rajzolódik ki. Ennyi figyelmesség után elmondható, hogy jó kézbe venni a Hoppyt. A dizájn azonban nem minden, bár sokkal fontosabb annál, mint azt többen gondolnák. Kitöltéskor a habzás megfelelő, ám a hab hamar összeesik. A habtartósság nem feltétlenül erénye egy sörnek, lehet valami attól kiváló, hogy a hab hamar elillan. Inkább esztétikai kérdés, bár az kétségtelen, hogy egy jó csapolt lágerhez hozzátartozik, mint Bözsi nénihez a "Hello röfik!". Tükrös aranysárga szín, citrusos, enyhén szappanos illat fogad. Gabonás, kissé kenyeres, citrusos, zavarba ejtően ale-ekre hajazó íz világ, némi fűszerességgel, visszafogott citrushéjas, picikét ananászos lecsengéssel, karakteres keserű véggel. Közepesen testes és szénsavas. Hoplagernek ez így nagyon kevés, valójában értelmezhetetlen, csak a záró, kissé kilógó keserű íz próbálja menteni (magyarázni) valamennyire a helyzetet, de nem igazán jön össze neki. Érezhető a jellegzetes Borsodi alaplevének íze, amit nyilván megküldtek némi komlóval, hogy akkor aztán hadd menjen, sőt talán még hidegkomlózás is volt, de ha volt is, igen takarékosan. A dobozon olvasható karakteres komlósság (IBU 25), még úgy-ahogy OK, de a borsodis csavart már végképp nem tudom hova rakni, ha csak nem az első korty után megfogalmazott, bocs, nem erre gondoltam érzés. Alkoholfok 4.5%, korrekt.

A Dreher tavaly ünnepelte 165. évfordulóját, amire rendeztek egy félig-meddig zártkörű ünnepséget. Erre a jeles alkalomra megalkották a Kalandor IPA-t, amit helyben csapoltak is. Ez aztán elérhető volt pár sörözőben, igen limitált mennyiségben, talán azért, hogy a megmaradt készletet még értékesítsék. Aki tudomást szerzett erről, annak sejthető volt, mi lesz a Dreher következő nagy dobása. A dizájn itt is dicséretes, de újat nem hoz, halad a kitaposott útvonalon, ami teljesen rendben van, csak azt a Maisel & Friends-től lelopott betűtípust nehéz feledni. Nem is lehet, ha állandóan ezt látjuk. A dobozon olvasható figyelemfelkeltő felirat egyetlen bővített mondat: "A Dreher IPA egy igazi sörkülönlegesség, amely karakteres ízével, domináns komlójával és aranyló színével igazán markáns élményt nyújt." (A szövegből az "és" előtti vesszőt kihagytam bocsi, mert az nem kell oda.) Na, kérem, hogy egy klasszikust idézzek, nem szívesen kukacoskodom (dehogynem), de érdekelne, hogy sörkülönlegesség alatt mit kell(ene) jelen esetben érteni? Ritka? Nem az, mert nagyüzemi, de már a kisüzemek is szarásig vannak IPA-val, így a műfaj sem az. Megkerülhetetlen kötelező körnek mutatja magát minden kezdőfőzdénél is, tehát ezt megbeszéltük. A különlegességek egyik ismérve pedig az, hogy nem kaphatók meg olcsón. Pont azért, mert különlegesek. Példaképp: Szilvási Lajos regényei ma már eladhatatlanok, de létezik az egyik tucat regényének egy, a Nők Lapja által kiadott bőrkötéses, számozott, kis példányszámú változata, ami bármikor eladható párezer forintért. A tartalom ugyanaz, de a könyv ettől mégis különlegessé válik. Ha dedikált is, még jobb. A ritkaság tehát értékmérő, úgyhogy a szavak ilyen fokú nagyvonalúan kezelése számomra nem elfogadható. Ezen túl még a "markáns élmény" szóösszetétellel sem sikerült összebarátkoznom, de lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, majd elvonulok egy csöndes sarokba raplizni egy kicsit, ha tényleg. Így nézne ki a dolog, aztán majd boncolgatunk: remek habzás és habtartás. Tükrös arany sárga szín. Gyümölcsös aroma komló illat. Citrusos, füves íz világ, visszafogott trópusi gyümölcsös, ananászos lecsengéssel, érezhető, de nem túl keserű véggel. Közepesen testes és szénsavas. Szóval, 6-féle komlót írnak, 35-ös IBU-t és 5.4% alkoholfokot, ami egy alsóhangos IPA-t sejtet. Az is. Becsületes iparos munka, gyakorlatilag egy műfaj pótló, ahogy a Borsodi söre is. És, ha már itt tartunk, itt is ugyanaz érezhető, mint a Borsodinál, miszerint a Drehernek van egy pale ale receptje, amit variálgatnak erre-arra és aszerint határozzák meg műfajilag is. A Red ale ez alól kivétel, ott nem volt mese, le kellett főzni egy egyedi receptet. Jó is lett. Lehet, hogy jó ez is, csak már a ki se látunk a nagy India pale ale sznobizmusból. Hisz, tudjuk, hogy született a műfaj, viszont tudjuk azt is, mekkora lehetőségek rejlenek benne.

Levonva a megfelelő tudományos konklúziókat, nálam mindig egy Isten háta mögötti tanyasi buli a fokmérő, ahol nincs lehetőség kiugrani a bótba, hogy ott zavarna-e, ha csak ezek lennének. A válaszom határozott nem, de ha tájékoztatnak előtte, azért a biztonság kedvéért viszek magammal ezt-azt.

Nyulam-bulam. Ezt mondta sokszor a nagymamám. Évekkel később meg azt hallottam közel másfél évig, hogy bogá(h)kám. Így, haccsolva, G. őrnagytól, a földszintes szarjankótól, de ezt már cinikusan és lekezelően. Ma már az ilyen dumákért nem kell bevonulni és az egyenjogúság nevében mindkét nem számára azonnal elérhető akár rapid, akár instant formában, elég bekapcsolni a tévét, netán a rádiót. Az Operatív törzs be- és kijelent, néhány nap leforgása alatt önmaguknak is ellentmondva, de ez ne zavarja meg a kedves "fogyasztót", ahogy ők sem jönnek soha zavarba, épp ellenkezőleg. Monty Pythontól Mr. Bean-en át egészen Galla Miklósig bárki megirigyelhetné azt a fapofát (urambocsá pókerarcot – de ez már bizonyos manipulációt feltételez, amitől élesen elhatárolódnék), amit a színpad adta lehetőség teljes zárójelbe tételével, mondhatni professzionista minimalizmussal tesznek hangsúlyossá, hogyaszongya, komoly, igen, komoly lesz és mondják…

Szarban van most mindenki. Kis- és nagyker, vendéglátóipar, sörfőző egyaránt. "Minden Egész eltörött". Vége lesz majd. Igen, biztos, de utána már soha nem lesz olyan, mint annak előtte volt. Kitermelődik egy nemzedék, aki öt év távlatából is már csak nosztalgiázva gondol vissza. Normális ez? Mi van, ha igen? Mi van akkor, ha kiderül, hogy idáig túl jól éltünk egy kvázi tudatlanságban, pedig már Einstein is felvetette, hogy a gravitáció tulajdonképpen illúzió, amit univerzális tér-idő görbület idéz elő és nem foglalkoztunk vele különösebben vagy nem érdekelt minket, mert fontosabb volt a napi kifli, tej, élesztő, avagy a sör. Ezzel sincs semmi baj. Az ember mikrokozmoszban él a napi problémáival, örömeivel, csak ritkán tekint ki az égre, és ha igen, akkor se tudatosul benne, hogy egy kibaszott veszélyes helyen él, mert lehet, hogy a csillagok innen nézve állati romantikusak, de a világűrben minden ütközési pontban van. És egyébként is – ezt nálam sokkal okosabb fakírok állítják – a káosz alapállapot. A Föld lapos, ez vitathatatlan tény és a Nap körül forog, és ha nem erről számol be bármilyen kormányzati kommunikáció, akkor holnap az ellenkezőjét mondja és kiderül, hogy gömb alakú, de valójában ez sem teljesen pontos, hisz geoid alakú, ergo a Föld föld alakú, a történet tehát körbeért. 65 millió évvel ezelőtt egy 12 kilométer átmérőjű meteorit csapódott be bolygónkba, ami az akkori domináns fajt kipusztította. (Ezt tudósok egy része cáfolja, vulkánkitörésekkel magyarázzák elméletüket.) A becsapódás azonban kicsapódást is okozott, ami a hirtelen felforrósodott Földet idővel jeges világgá változtatta. Rég volt, tán igaz sem volt, hisz bigott katolikusok a mai napig tagadják a dinoszarok létezését, hisz akkor mi van ÁdámÉvával? Hát, akárhogy is, a helyzet az, hogy nemcsak a bolygók forognak a nagyobb csillagaik körül (és körülöttük a holdjuk, ha van), hanem az egész világegyetem folyamatosan forog, méghozzá ciklikusan, hogy rohadna meg és 65 millió évenként ugyanabba a meteorit záporba kerülünk. Nem túl jók a kilátásaink, de amíg van egy ilyen tökös Operatív törzsünk, addig nincs mitől tartanunk. Bizonyított tény, hogy a 10 parancsolat nemcsak betegségeket előz meg, de meteoritokat is képes eltéríteni, mit eltéríteni, egyenesen megsemmisíteni, de még ha nem is így történne, a Kárpátok Fejedelme két Soros plakát közül kitápászkodva, kissé bágyadtan – ami érthető, hisz nyomás alatt van – simán arrébb kormányozza lapos földünket, miközben bejelenti, hogy az a mai naptól nem geoid alakú. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ez maximálisan megnyugtat. Nem számít, hogy egy lyukban élek és onnan írok feljegyzéseket, de boldog vagyok, teljes ezoterikus mivoltommal, hisz tudom, hogy az Univerzum Fejedelme gondoskodik rólam és mostantól hozzá intézem mindennapi imáimat és az ő nevében áldom meg elfogyasztott ételeimet is (amíg van). Ebben a szellemben legyünk tehát derűlátók, hisz, ha az egész világ velünk, ki ellenünk?

A Szentandrás Sörfőzde is ilyen pozitív szellemben dobta piacra szezonális húsvéti söreit. Ugorjuk most át az Üveghegyet, fókuszáljunk a sörökre. A dizájn a főzdénél mindig minimalista, az oldschool informatív megjelenést részesíti előnyben, ami lassan már ritkaságszámba megy. Nyulas söreiket sem hájpolták túl. Az alapvetően csak fontos információkat közlő címke jelen esetben kissé szétesik, de még bőven a jó ízlés határain belül. Az a színesítés pedig, amit húsvéti jelleggel belevittek, kifejezetten jól áll neki, főleg a nyakcímkének. A red ale jól megy a húsvéti hangulathoz vö. piros tojás. A Nyúlon innen olyan nagy meglepetést nem is hozott borostyán színével, édeskés maláta illatával. Karamelles, égetett cukros, citrushéjas íz jegyeket felmutató sör, grillázs lecsengéssel, tonikos keserű véggel. A Nyúlon túl már egy variált változat. A boróka és rozmaring bizony beleszól a fent vázolt íz világba, de egyik sem tolakodó. Carpe diem jellegű, ami teljesen rendben van, de azért erős felütés. Ha elfogyna, nem keresném.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru (sic!) vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

    Jó lesz.

    Van 2 új sör a magyar piacon, az egyik új, a másik újabb. Látszólag semmi közük egymáshoz, de azért mégis. Mindkettő lager és mindkettőnek van angolszász gyökere. Az egyiknek nagy volt a visszhangja, a másiknak nem vagy nem annyira. Nézzük először ezt.

A Guinnesst senkinek nem kell bemutatni, nekik köszönhetjük a stout-ot, meg a világrekordok dokumentálását is. A stout doboza / üvege fekete, most meg kitoltak egy lagert, aminek fehér a doboza, rajta egy vörös tizenhármassal. A 13 utalás, egy volt raktár helyiségükre. Az átlag fogyasztó ezt nem tudja, de nem is kell, hogy feltétlenül érdekelje. Én is így álltam hozzá, sőt, még ígyebb. Prekoncepció nélkül, mondhatni gyermeki kíváncsisággal próbáltam teszteltni egy olyan lagert, amihez valójában nem volt túl sok bizalmam (bevallom, előtte rákacsinottam a RateBeer-re is és az sem hozta meg túlzottan a kedvemet). Kísérletező és hál' Istennek nem kísérleti alany vagyok ami abból is látszik, hogy én fogyasztok és nem engem fogyasztanak, plusz a mai napig legalábbis Magyarországon hülyének lenni nem törvénybe ütköző. A lényeg, hogy kifejezetten kellemes meglepetés ért, hogy őszinte legyek, sokkal rosszabbra számítottam. 

Megfelelő habzás, a hab pillanatok alatt összeesik. Tükrös aranysárga szín. Édeskés, kellemes maláta illat. Gabonás, kissé szénás, enyhén gyümölcsös íz világ, visszafogott karamell lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

A következő

a Bitburger és a Sierra Nevada közös söre a Triple Hop'd Lager. Ha az ember picit körbenéz, utána olvas ennek a sörnek, csak szuperlatívuszokban megfogalmazott mondatokat olvashat. A Bitburgertől jó sört én még nem igen ittam, bár, a Premium Pils-ük azért egész kellemes. Hogy a legendás Sierrea Nevada-val összeálltak (nem először) abban én erős marketing fogást orrontok. Megjelentek persze cikkek, hogy hú, meg ha, meg hogy mennyire egymásra találtak. hát, ja. Annyira hiszem el, mint egy pornofilmben ábrázolt szerelmet. Ettől még lehet jó ez a sör, de nem az. Pontosítok, nem annyira jó. Nem értem mitől van a szakma elájulva, mi az a reveláció, amit ebben a sörben éreztek? Leírni bármit lehet, meg hivatalból elájulni is, de  hol marad a realitás? Ízlésről vitázni természetesen értelmetlen, én sem mennék ebbe bele, csak jó lett volna érezni azt a hatalmas truvájt, amit egyébként az alacsony ár is gyanússá tett. Amúgy a Ratebeer-en is jól szerepel, amit én csak a szájmaszkos szemellenzős sznobizmusnak tudok be. Nekem olyan ez, mintha összeönték egy fasza sört egy alsó közepessel.

Tükrös aranysárga szín. Megfelelő habzás, a hab pillanatok alatt összeesik. Nagyon enyhe aroma komló illat. Gabonás, szénás, karamelles íz világ, közepesen gyantás, karamelles, kissé mézes, keserédes lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

    A nyomozót Jacknek hívták.

Kissé kocka fejét sűrű, sötét barna tüske haj keretezte. Robosztus termete alatt a szék, melyen ült, szinte sámlinak hatott. Szemben vele az asztal túl oldalán a főorvos töltötte ki akkurátusan Ravaldi távozási papírjait, amit aztán a zárójelentéssel együtt Jacknek nyújtott át.

Szerencsés fickó – mondta a doki – Pedig nagyon ki akarták csinálni.

Én is szeretném – mondta Jack – de nincs ellene semmim.

Miután Ravaldit átszállították a kapitányságra, Jack a szobájában ültette le, hogy kihallgassa. Kérdéseket tett fel, amikre Ravaldi úgy válaszolt, mintha egy szerencsétlen áldozat lenne, de Jack nem is számított másra. A kihallgatás végén csak annyit mondott Ravaldinak, hogy feljelentést tehet ismeretlen tettes ellen. Ravaldi élt a lehetőséggel.

És most? – kérdezte Ravaldi.

Ön szabad – mondta Jack.

Ravaldinak ez sehogy sem tetszett. Ez túl könnyű, valahogy túl sima az egész.

Hát akkor – mondta Jacknek miután felvette a kabátját és a kalapját – Isten önnel.

Ha érdekli – szólt utána Jack, mintegy mellékesen – Red tudja, hogy nem halt meg.

Ravaldi keze megpihent a kilincsen. Nem fordult meg rögtön, pár másodperc eltelt, mire lezongorázta, hogy mit is tegyen. Végül visszakozott, s belenézett Jack szúrós tekintetébe. Csak most vette észre mennyi melegséget sugárzott ez a szempár. Ravaldinak megnőtt a bizalma Jack irányába, mert ez egy szigorú, de igazságos ember tekintete volt. Bár, azt érezte, hogy ki nem állhatja őt, de ettől még lehet valaki tisztességes.

Ravaldi visszahelyezte a fogasra a kabátját és a kalapját, majd a nyomozóval szemben tárgyaló pózban foglalt helyet. Jack ezüst tárcából cigarettával kínálta Ravaldit. Mindketten rágyújtottak.

Ha segít nekünk – mondta Jack – én is segítek magának.

Nem dolgozom zsarukkal – vágta rá Ravaldi ellentmondást nem tűrően.

Nagy kár, mert most nincs más választása. Ide figyeljen! Bő fél év alatt huszonnégy ember tűnt el a városban teljesen nyomtalanul. A nyomozás olyan gyengén áll, hogy az emberek már zúgolódnak. Félő, hogy kitör a pánik és önbíráskodásba kezdenek. Annyira nincs nyomunk, hogy az már kétségbe ejtő.

Nézze! – és egy mappát vett elő, melyben az áldozatok fotói voltak összegyűjtve.

Van itt férfi, nő, különböző korosztályokból, sőt, még két gyerek is. Ez itt – és négy fotót tett egymás mellé – egy teljes család. Semmi logikus kapcsolat nincs az eltűnt személyek között.

Valaminek kell lennie – mélyedt bele Ravaldi.

Ezt mondjuk mi is, és mégse találjuk.

Miből gondolja, hogy pont én tudnék segíteni?

Több mint öt éve foglalkozom magával, azóta próbálom elkapni. Mindent tudok magáról, jobban ismerem magát, mint az anyámat. Tudom, hogy maga képes rá. Ha rendőrnek ment volna, maga lenne a legjobb.

Ne hízelegjen, ki nem állhatom.

Őszintén mondom. Ha már nem tudom leültetni, legalább tegyen egy szívességet. Ne nekem, ne a rendőrségnek, az embereknek.

Ez nagyon megható, de nem tudok nyomozni, soha nem voltam még csak hasonló helyzetben sem. Tulajdonképpen megígérhetem, mert érdekel a dolog, csak úgy, minden kötelezettség nélkül, de szerintem csalódni fog bennem. Öntörvényű ember vagyok, tudom magamról. Addig foglalkozom valamivel, amíg érdekesnek tartom. Ha már nem érdekel, azonnal eldobom és általában örökre el is felejtem.

Egy nyomozás minden másodpercében újat nyújt, még akkor is, ha látszólag nem történik semmi. Ezt egyszerűen nem lehet megunni. Néha még aludni sem hagyja az embert. Maga logikusan gondolkozik és szeret kombinálni. Jól mozgat szálakat és jól szervez. Ettől jó főnök.

A lényegre, ha kérhetném.

Tudom, mire gondol, de mindenki követ el hibákat. Amúgy, ami történt, az többnyire nem a maga hibája. Kódolva volt, hogy úgy mondjam. Ha igent mond, számítok a kapcsolataira is. Magával még így is jobban szóba állnak, mint a zsarukkal.

Nem bánom – mondta Ravaldi legyintve – Ilyet még úgysem csináltam.

Kiváló – nyugtázta Jack örömmel – Van egy lakás a 42. és a Houston sarkán. Odaviszem, ott ellakhat, amíg tart a nyomozás, plusz egy hónapot.

Honnan tudjam, hogy nem nyír ki, ha vége ennek az egésznek?

Én hiszek a törvényben, nem lövöldözök le csak úgy embereket.

     A 42. és a Houston sarkán lévő lakás egy 32 négyzetméteres garzon volt. Ravaldi elégedetten konstatálta, hogy Jack nem egy koszfészekbe hozta. A berendezés szerény volt, de ízléses. Még a függönyök is tetszettek neki. Az ablak mellett a ház falán egy hatalmas neon reklám felirat volt.

Na, igen – mondta Jack, mikor látta, hogy Ravaldi szemügyre veszi – ez bevilágítja éjszaka a lakást, de meg lehet szokni. Húzza be a sötétítőt, úgy jobb.

Nem zavar – mondta Ravaldi flegmán – szeretem az ilyet. Utálom a sötétséget.

Akkor jó. Tettem két sört a hűtőbe, van itt egy kis vaj, sajt, felvágott, meg egy fél kiló kenyér. Ez mára bőven elég lesz. Pénzzel, amúgy hogy áll?

Lesz.

Jack kérdőn felhúzta a szemöldökét.

Van, úgy értem – nyugtatta meg Ravaldi – csak nincs nálam jelenleg.

Ha a bankba megy, elkísérem. Amúgy, ne nagyon mozogjon egyedül. Életveszélyes. A szemközti sarokra állíttatok egy civil ruhás zsarut. Állandóan lesz ott valaki, aki figyeli a lakást.

Lehetőleg kalapban legyen és olvasson újságot, hogy ne legyen feltűnő – mondta cinikusan Ravaldi.

Tulajdonképpen hagyhatom megdögleni is. Magára vadásznak, barátom, fogja már fel végre.

Tudom én azt nagyon jól. Ettől függetlenül éjszaka teszek egy sétát a kikötőben. Beszélek pár emberrel a Sellőben.

Oda csak a söpredék jár. Mit akar részeg matrózoktól és piti zsebesektől?

Azt bízza csak rám. Tudom, hogy mit csinálok.

Bízom benne. Hogy őszinte legyek, nem pont ilyen kapcsolatokra számítottam.

Nagyon kérem, ne kísértessen el egy hadsereggel, de ha ide küldene valakit este tízre egy kocsival, az sokat segítene.

     Jack este maga jött el Ravaldiért, saját autójával, egy fekete Chrysler Airflow-val.

Egész úton szó nélkül haladtak, Ravaldi csak annyit mondott a kikötő közelébe érve, hogy Jack ne vigye el egészen a Sellőig.

Leparkoltak egy kissé félreeső helyen, majd Jack ránézett az órájára és közölte Ravaldival, ha nem jön vissza egy órán belül, utána megy.

A Sellő ránézésre kedves helynek tűnt. Tulajdonképpen egy kis faházikó volt, az első tulajdonos nem tervezett hosszútávra. El is adta két év múlva, aminek addigra már kialakult a törzsközönsége, matrózok és helyi nehézfiúk kedvelt törzshelyévé vált. Az árak kifejezetten alacsonyak voltak, így aztán rengeteg szeszt el lehetett adni egy nap, amiből a mindenkori tulajdonos vígan megélt. Egyébként a híre rosszabb volt, mint amilyen valójában volt. Ha betévedt valaki, senki nem molesztálta, méregette, inkább csak arra kellett vigyázni, nehogy belefusson egy olyan nehéz alakba, akinek épp rossz napja volt. Persze, erre mindenkinek volt esélye. Pár évvel ezelőtt, egy este – ráadásul egy ostoba félreértésből kifolyólag – két ürge összeverekedett, ami aztán egy klasszikus nagy kocsmai verekedéssé alakult. A csata után alig maradt asztal, szék, tükör és üveg épségben. Ravaldi tudomást szerzett a dologról és még aznap felkereste Billt, a tulajt, aki épp a végleges bezárást fontolgatta. Ravaldi felújíttatta a helyiséget a saját költségére, amit Billnek nem kellett kifizetnie, bármennyire bizonygatta Ravaldinak, hogy megadja később, tekintsék ezt egy nagylelkű kamatmentes kölcsönnek. Ravaldit cseppet sem érdekelte a pénz, viszont ha információra volt szüksége olykor felkereste Billt, aki mindig tudott valamit, így törlesztett tulajdonképpen egy életen át neki. És ez így ment tovább Reddel is, mikor Ravaldit eltakarította az útból.

Annyit még érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy a helyet egy hét alatt kipofozták és a nyitás első estéjén Ravaldi odaküldte három emberét (kettőt bentre, egyet kintre), hogy felügyeljék a helyet, aztán így ment ez még fél évig. Idővel persze feltűnt két bajkeverő is, akit látványosan, megalázó módon kitiltottak a kocsmából. Ravaldi határozott parancsot adott erre az esetre az embereinek. Nem nyúlhattak hozzájuk és arra is vigyázniuk kellett, hogy más se tegye. Erődemonstrációnak, igazságosnak, ugyanakkor burkoltan félelmet keltőnek is kell lennie. Miután a kitiltott tag kimegy, kint vár még rá valaki, aki aztán egy ideig elkíséri, és innentől nem látják többet, még a környéken sem. Ettől fogva elterjedt a városban, hogy a Sellő a maffia kezében van, így, ha valakinek bunyózni támadt kedve vagy leállították, vagy kiküldték.

Bill éppen poharakat törölgetett. Megálltak a kezei a levegőben, mikor Ravaldi belépett a kocsmába.

 Hello Bill! – üdvözölte Ravaldi, majd leült egy bárszékre a pulttal szemben.

Hello Paul! – válaszolt Bill rezignáltan.

Adj egy calvadost, légy oly kedves, meg egy szódát.

Bill  némán kiszolgálta Ravaldit. Eltelt egy percnyi csend, majd, mintegy félvállról megkérdezte:

Redet keresed?

Gondolod, hogy akkor idejöttem volna? Le se szarom, én Ernievel akarok beszélni.

Mázlid van, hátul zsugázik.

Jacknek nem volt igaza, mikor azt mondta hogy a Sellőbe csak piti alakok járnak. Járt ide néhány profi is néha, mint Ernie, Ravaldi szerint a legjobb bérgyilkos.

Ezt nem csak szakmai szempontból gondolta így, hanem egész jellemét, habitusát és életmódját értette ez alatt. Azt a lazaságot, ahogy élt, ami mellett a munkáját precízen végezte. Megbízható volt, pontos és nem utolsósorban mértéktartó. Nem ismert még egy ilyen oldott, jókedvű embert, aki emellett ennyire, szinte már katonásan fegyelmezett lett volna. Ernie maga volt a hanyag elegancia.

Nincs sok időm – mondta Ravaldi Billnek – hívd ki légy szíves, diszkréten.

Mikor Ernie megjelent Ravaldi felállt a pulttól és egy üresen álló sarki asztal felé vette az irányt.

Bocs, hogy zsuga közben zavarlak – mondta miután üdvözölték egymást.

Nem tesz semmit – legyintett Ernie, úgyis már túlzott nyerésben voltam.

A kártya Ernie szenvedélye volt és csak nagypályásokkal állt le játszani, de ezt is egészen sajátosan oldotta meg. Tudta, ha elszáll, azzal nemcsak rengeteg pénzt veszíthet, de előbb-utóbb még egy folyó fenekén is találhatja magát. Így aztán kötött egy megállapodást a partnereivel, hogy nem játszik nagy tétben, viszont cserébe nyerni sem fog sokat. Így kábé mindig egálban lesz és a játék szenvedélyéről sem kell lemondania. Kisstílű zsugásokkal viszont nem volt hajlandó leállni. Egyrészt mert nem bízott bennük, másrészt ahhoz túl jól játszott, hogy amatőrökre vesztegesse az idejét. Mikor mindezt felvetette, először nagyot néztek a kemény zsugások, aztán azt mondták mért ne?

Egyszer, mikor Ravaldi megkérdezte tőle, hogy tudja ezt így, ilyen fegyelmezetten csinálni, Ernie azt felelte, hogy úgy, mint bármit. Ha a szenvedélyből szenvedélybetegség lesz, akkor az már szenvedés, az élvezet pedig teljesen eltűnik. Ő élni akar, nem szenvedni. És ebben igaza volt.

Jó újra látni – mondta Ernie – Hallottam mindenfélét, de azt nem gondoltam, hogy megkeresel. Mihez kezdesz most? Ha tudok valamiben segíteni, csak szólj!

Tudsz – felelt Ravaldi. Az utóbbi fél évben eltűnt nyomtalanul pár ember a városban.

Hallottam róla. Mit érdekel ez téged, majd a rendőrség megoldja.

A rendőrség jelenleg tehetetlen, én pedig érintetté váltam az ügyben.

Nos, akkor mi legyen? – kérdezte Ernie, mert szokása volt, hogy nem kérdez részleteket, csak, ha valamiről feltétlenül tudnia kell.

Az a baj, hogy én sem tudom – mondta Ravaldi és körmeivel egy párat koppantott az asztallapon.

Jól van, majd körbenézek, hátha találok valamit.

Sajnálom – mondta Ravaldi – mennem kell.

Hol talállak meg? – kérdezte Ernie.

Majd én kereslek – mondta Ravaldi.

Hé, Paul! – szólt utána Ernie – húsz lepedőt kínáltak a fejedért.

Elfogadtad? – kérdezte Ravaldi visszafordulva.

Hülye vagy?

Ravaldi elmosolyodott, majd annyit mondott: Két nap múlva itt találkozunk este tízkor.

A part aznap este nagyon lecsendesült, hajómozgás sem volt és még az eső is eleredt. Telihold volt, Ravaldinak úgy tetszett, mintha valaki csak úgy hanyagul felhajította volna az égre. Egy-egy felhő néha keresztbe szelte a sárga tányért csak, úgy, talán a vicc kedvéért.

Komótosan ballagott Jack kocsijáig a fénylő fekete macskaköveken. Az utcasarkon megállt egy tócsa előtt. Szemügyre vette magát. Nézegette az arcát egy ideig, a ruháját és arra gondolt, miért nincs ilyen víztükör a lakásokban.

    Hogy ment? – kérdezte Jack, mikor Ravaldi beszállt mellé.

Tudja, azon gondolkoztam idefelé – mondta Ravaldi – hát nem is tudom. Szóval volt egy barátnőm, de ez így nem igaz, ő volt az én nagy szerelmem. Bonyolult volt ez a kapcsolat, nem akarom részletezni, ritkán volt nálam, de amikor ott volt…

Itt megállt egy pillanatra, nem tudta befejezni a mondatot.

Egyszer bejött a szobába – folytatta aztán – amíg én vártam rá, tudja, a fürdőből. Leült velem szemben, úgy mosta a fogát. Soha nem értettem, hogy tudnak emberek így fogat mosni. Én próbáltam, nekem nem sikerült. Mindig kifolyik a nyálam a fogkrémmel együtt a szám sarkán. Szóval, ül ott szemben velem, miközben csak jár a kefe a szájában és engem nézett. De nem csak hogy nézett, hanem szemmel tartott. Akkor éreztem ezt először. Néztük egymást és tudtuk, hogy nincs jövőnk. Egymásnak estünk, aztán kölcsönösen mérgeztük egymást évekig. Mindegy, már vége.

Ismertem egy hasonló nőt – mondta Jack – nyugodt volt, gyönyörű és titokzatos.

Meséljen róla! – érdeklődött Ravaldi.

170 centi körül volt, zöld szemekkel, a teste tökéletes. A haja szőkésbarna, a tapintása selymes. Mindig várni kellett rá. Soha nem akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

Soha? – kérdezte Ravaldi.

Soha – mondta Jack s beindította a motort, mintegy lezártnak tekintve ezzel a témát.

    Aznap Ravaldi korán lefeküdt. Álmos volt, de nem aludt el rögtön. Egy ideig csak bámulta mozdulatlanul a kinti neonfelirat beszűrődő fényeit. Az agya kiürült. Úgy érezte már nincs min gondolkodnia. Vagy még nem tudta eldönteni. Most így volt jó neki. Most, pont akkor, amikor semmi se volt. Azelőtt ez elképzelhetetlen volt számára. Azelőtt mindig kellett lennie valahogy. A nélkül az életet sem tudta elképzelni. Tervek, célok nélkül nem értette minek élni. Aztán most egyszerre itt volt. Még soha sem érezte magát jól így, csak úgy. Soha nem örült még önmagában az életnek. Lehet, hogy idáig nem is örült neki. Amikor örült, nem az életnek örült, csak azt hitte. Annak örült aki, vagy ami elterelte a figyelmét az életről. Arra gondolt, hogy az életet önmagáért élni  talán a legnehezebb. Az élet értelmét kutatni, fölösleges időtöltés, mert közben maga az élet telik el. Aztán mire volt jó az egész. Valószínűleg nem nagy megállapítások ezek, nyilván leírták már többször, több száz évvel ezelőtt is, sokféleképpen, de csak az hat igazán, amire az ember maga jön rá. Mások tapasztalata, meglátásai tehetnek valakit körültekintőbbé, elővigyázatosabbá, de bölcsebbé soha.

Lassan a szemhéja elnehezült a neon betűk monoton kattogását hallgatva és elnyomta az álom.

Álmában egy gazdagon megvilágított szűk belvárosi utcán sétált éjszaka. Nagy pelyhekben hullt a hó, az utcát már sűrű friss hó borította vastagon és még folyamatosan zuhogott. Ravaldi felöltőjét a nyakába húzta, kalapját pedig majdnem az orráig tolta, hogy a szél minél kevesebb havat szórjon az arcába. Betért a legközelebbi sörözőbe, lerázta magáról a havat, dobbantott párat, hogy a cipőjéről is hamar leessen a hó, majd körbe nézett, de nem látott senkit. Egy ideig állt a pult előtt. Várt, nem tudta mitévő legyen. Zavartan megfordult, majd az egyik sarokban felfedezett egy valószínűtlenül fehér bőrű nőt.

Nadja! – kiáltott Ravaldi őszinte örömmel.

Nadja! – mondta még egyszer ugyanazzal a hangsúllyal. Mit csinálsz te itt? – kérdezte, miután leült vele szemben a cseppnyi kerek asztalhoz.

Téged várlak – mondta a nő természetesen.

Nadja! Olyan rég nem láttalak. Ugyanolyan szép vagy, mint régen. A hajad, a szemeid, mindened ugyanolyan, mint volt. Egy ideig minden nap gondoltam rád. Sőt, egy ideig minden nap csak rád gondoltam.

Aztán? – kérdezte a nő.

Aztán már kevesebbet. Próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Sose sikerült. Pedig egy időben nagyon szerettem volna. Aztán hagytam mindent úgy, ahogy van.

Segíteni jöttem – mondta a nő.

Nincs szükségem rá. Rád van szükségem. Nadja, maradj velem!

Nem lehet. El kell mondanom valamit, aztán menned kell.

Nem érdekel – erősködött Ravaldi – Annyira örülök, hogy látlak, nem tudtam mi van veled.

Nem kerestél – mondta a nő kissé elfordítva a fejét.

Mert le akartam zárni a múltat. Fel akartam számolni, de nem sikerült.

Jack küldött – mondta a nő azzal a szeretetteljes hangsúllyal, amit Ravaldi régen is megszokott tőle.

Mi? – csattant fel Ravaldi – Minek küldözget téged, miért nem ő maga jött el?

Jack nem tud eljönni. Engem küldött és azt üzeni, hogy figyeld a zöld sörös furgont.

Azt, amin az a… az a… - nem jutott eszébe a felirat neve, ami a kocsin volt. Akárhogy erőltette az agyát, csak kalligrafikus sárga betűk íveit látta maga előtt, de sehogy sem tudta kiolvasni a szót.

Azt – mondta Nadja – Egész biztosan azt. Csak figyeld! Menj utána állandóan és figyeld! Ezt üzeni Jack. És most menj! El kell menned!

Veled akarok maradni.

Nem lehet – ellenkezett Nadja – Jack nagyon megharagudna.

Nem érdekel. Ha csak ezért küldesz el, nem érdekel. Szarok Jackre, nekem ő nem parancsol, téged pedig meg tudlak védeni.

Engem már senki sem tud megvédeni – mondta Nadja, majd hirtelen, a feje búbjából kiindulva vérzuhatag árasztotta el az arcát, eztán selymes haján végig szaladva pillanatok alatt az egész testét.

Nadja! – üvöltött Ravaldi kétségbe esetten – Nadja, ne! Úristen, mi történik? Ne, ne, kérlek ne! – üvöltötte, majd arra riadt fel, hogy a könnyei már a nyakán folynak végig, kezeivel pedig a levegőt markolássza. Percekig ült az ágyon, nagyon nehezen tért magához a nyomasztó álomból, majd kibotorkált a fürdőszobába és megivott egy nagy pohár hideg vizet. Már hajnalodott, mire újra elnyomta az álom. Reggel bőven tíz óra után kelt fel olyan fáradtan és olyan kábán, mint aki végig dolgozta az egész éjszakát.

Tisztálkodás után magára kapta a ruháit, lerohant az utcára, ki a buszmegállóba. Jó tíz percet kellett várnia, mire a busz megérkezett, ezzel egyből a kapitányságra ment. Utazás közben végre tudta egy kicsit rendezni a fejében lévő káoszt. Nadja egyértelmű volt az álomban, a zöld furgont kereste az emlékeiben. Először csak pár értelmezhetetlen kép villant fel, így tovább erőltette az agyát. Aztán egyszerre csak beugrott. Mikor először járt a lakásban és szemügyre vette a neonfeliratot és Jack azt mondta, hogy meg lehet szokni. Akkor kinézett az ablakon és látott elhaladni az utcán egy zöld furgont, amire sárga betűkkel egy sör márka volt felírva. A beer feliratra határozottan emlékezett, de a névre nem. Azért is figyelt fel rá, mert soha nem hallott még erről a márkáról. Muris kis furgon volt, amitől a gyerekek is vidámak szoktak lenni és ez így együtt, nem véletlen, hogy odavonzotta a tekintetét. De mi volt ráírva? Öt vagy hat betű volt és valami furcsa név. Hülyeség – gondolta, mit foglalkozik most ezzel. Látott egy mókás kis autót, persze, hogy belevitte az álmába. Annyi marhaságot álmodnak össze az emberek. Még szerencse, hogy nem csinálnak ezekből filmeket, a nézők egy idő után teljesen bediliznének. R, igen ez volt az első betű. Na, akkor mégis, most már nem hagyta nyugodni, meg aztán most volt is ideje. Az R betűre már határozottan emlékezett, próbálta felidézni a betűk íveit, hátha összeáll a kép, még egyszer. Aztán meglett a dupla l is, ami közrezárt egy o-t. És utána volt egy aposztróf, ez az, és egy n. Ez volt annyira furcsa. Roll ’n Beer. Milyen idióta sörmárka ez? A busz puhán fékezett a megállóban, ő pedig felpattant, mert a nagy gondolkodásban majdnem elfelejtett leszállni.

Fürgén beszaladt a kapitányságra. Jacket keresnie sem kellett, rögtön összefutott vele a bejáratnál. Egyből látta, hogy valami történt Ravaldival, meg aztán az is meglepte, hogy Ravaldi kereste meg őt.

Keressen meg nekem valakit, kérem – mondta Ravaldi.

Állj! – mondta Jack szigorúan – Nem tudom, miről van szó, de most nagyon nem érek rá.

Nézzen utána egy személynek! Nagyon fontos. Van nyilvántartásuk, nem?

Jöjjön – mondta Jack és elindult visszafelé. A folyosó végén jobbra fordultak, majd lépcsőn felmentek a másodikra. Jack bevitte Ravaldit a nyilvántartóba, ahol egy nagyon vékony kopaszodó szemüveges férfi fogadta őket.

Frank – mondta Jack a vékony embernek – ez itt Jean-Paul Ravaldi. Paul, ő Frank, mutatta be egymásnak őket.

Kérlek – fordult Frankhez – segíts ennek az embernek megkeresni valakit, nekem segít a nyomozásban.

A vékony férfi egykedvűen bólintott, majd elsétált az íróasztalához.

Kb. egy óra múlva visszajövök – mondta Jack Ravaldinak.

Kér egy kávét? – kérdezte Frank vontatottan Ravalditól, miután Jack betette maga mögött az ajtót.

Nem rossz ötlet – mondta Ravaldi.

Akkor töltsön magának – mondta a férfi ugyanolyan vontatottan és a sarokban álló kis asztalkára mutatott, rajta a kávés kannával. Azok a poharak tiszták – folytatta, mikor Ravaldi a kanna melletti poharakat fixírozta. Van ott cukor, a hűtőben tej.

Csak pici tejet kérek – mondta halkan Ravaldi és a hűtőhöz ment.

Maga az a gengszter? – kérdezte Frank, jellegzetes hanghordozásával – Maga francia, ugye?

Apám volt francia, anyám holland.

Ó, hollandul is tud?

Franciául sem tudok – mondta Ravaldi nyomatékkal, rövidre zárva a dolgot.

Kár – mondta Frank – Mondhatott volna valamit franciául, mókás nyelv.

Nem beszélek idegen nyelveket, de ha nem haragszik, rátérnék a lényegre.

Persze, térjen csak rá, biztos azért jött.

Nadja Scsimicset keresem.

Még egy tipikus amerikai név – mondta Frank és odabattyogott a megfelelő fiókos szekrényhez.

De jó, hogy nincs nálam fegyver – gondolta Ravaldi.

Igaz, rögtön tisztelettel nézett a férfire, amikor meglátta, hogy' dolgozik. A zsúfolt fiókos szekrénysorok közt pontosan oda ment ahova kell, recsegett a parketta a lépteitől, majd rögtön kihúzta a megfelelő fiókot.

Nadja Scsimics – dörmögte. Született… román bevándorló szülők gyermeke satöbbi, satöbbi, gondolom, az életrajzi adatait tudja, fordult Ravaldihoz.

Nagyjából – hagyta rá Ravaldi.

Nos – folytatta Frank – 26 évesen férjhez ment egy bizonyos Jack Gromskyhoz. Ez a fazon aztán, ej, ez rendkívül kellemetlen…

Mondja már! – sürgette Ravaldi.

Nos, a férj agyonütötte Nadját egy gines üveggel.

Hogy érti azt, hogy agyonütötte? – kérdezte hitetlenkedve Ravaldi.

Ahogy mondom, mondta Frank. Alkoholista volt az ürge, széttört a nő fején egy üveget veszekedés közben. Nadja a mentőautóban életét vesztette.

Az nem lehet – mondta Ravaldi remegve. Az nem lehet – ismételte.

Sajnálom – mondta Frank, majd bevágta az aktát a fiókba, amit aztán rögtön be is tolt.

Visszament a kávés szekrényhez, majd alulról kivett egy üveg fehér rumot. Kitöltött két vizes pohárba, bőven egy deci fölött, fejenként.

Jöjjön – mondta Ravaldinak, aki még mindig csak állt ott ledermedve.

Kije volt magának? – kérdezte Frank, miután lehúzták az italt.

Ő volt az én nagy szerelmem. Az egyetlen remény az életemben. Akit mindig is fel akartam keresni. Mindig majd egyszer… amikor majd alkalmas lesz… amikor már nem lesz annyi dolgom. Aztán mindig egyre több lett. Egyre több, miközben igazából csak egy dolgom lett volna.

Istenem – sápadozott Ravaldi – talán megmenthettem volna.

Frank közben kitöltött még egy pohárkával mindkettejüknek.

Megölöm azt a disznót – mondta Ravaldi, miután lehajtotta az italát.

Már késő – mondta Frank – Egy év múlva kivégezték.

Legalább van igazság – mondta Ravaldi.

Hát, akad – mondta Frank. Ekkor kinyílt a szoba ajtaja és Jack lépett be rajta.

Nos – fordult feléjük – kiderült valami?

Valami igen – válaszolt Ravaldi.

Nézze! – mondta Jack a folyosón – Biztos nagyon fontos lesz, amit mondani akar, de én reggel hat óta talpon vagyok és még egy falatot nem ettem. A legjobb lenne, ha kikísérne a szemközti kocsmába. Isteni az omlettjük.

Rendben – mondta Ravaldi, ma még én sem ettem.

A rendőrséggel srégen szemben volt Zack kocsmája és falatozója, a környékbeliek és a rendőrök kedvenc helye. Itt minden egyszerű volt és jó. Állt ez a berendezésre, a kiszolgálásra ugyanúgy, mint az étel- és italválasztékra. A hely soha nem volt igazán tömve, de mindig nagy volt a jövés-menés.

Jacknek megvolt a kedvenc boksza az ablak mellett, ahonnan szemmel tudta tartani az utcát és a rendőrségi épületet is.

Akkor halljuk – mondta Jack Ravaldinak miután leültek.

Utána kéne nézni egy bizonyos Roll ’n Beer cégnek.

Ennyi? – kérdezte Jack elképedve.

Egyelőre igen – mondta Ravaldi – de a semminél talán több.

Nos – mondta Jack miután megkapták az ebédjüket – ma egy gyilkosság helyszínén voltam. Az áldozat egy bizonyos Ernie Watson. Ismert bérgyilkos. A Sellő tulaja elmondta, hogy beszélt vele tegnap.

Így igaz – mondta Ravaldi letörten – Segítséget kértem tőle az eltűnt személyek ügyében.

Valakinek útjában volt – mondta Jack, miközben tolta be a falatokat.

Nyilván – mondta Ravaldi lehangoltan.

Hát jó – mondta Jack teli szájjal – utána nézünk ennek a cégnek, de azért mondjon már róla valamit. Szétvet a kíváncsiság.

Elég hülyén fog hangzani.

Azért csak ki vele!

Éjszaka volt egy nyomasztó álmom. Egy bárban egy volt barátnőmmel találkoztam, aki azt mondta, hogy Jack küldte, akiről azt hittem, hogy maga, de ma kiderült, hogy a volt férje, aki agyonütötte. A lány azt mondta, hogy Jack azt üzeni, figyeljem a zöld furgont, sárga felirattal, de azt nem tudta megmondani mi van ráírva. Reggel eszembe jutott, hogy láttam ezt a furgont aznap, mikor odavitt a lakásba. A buszon eszembe jutott a felirat, ezért mondtam, hogy nézzen utána.

Ennyi? – kérdezte Jack ámulva, mint akivel idétlen tréfát űznek.

Tulajdonképpen igen – bólintott Ravaldi.

Na, jó. Először elmegy az éjszaka középen a város egyik leglepukkantabb kocsmájába, majd akivel beszélt, hidegre teszik. Aztán pedig arra kér, hogy nyomozzak egy rémálom alapján…

Idefigyeljen – vágta félbe Ravaldi – én nem kértem semmire, maga kért meg engem. Egyelőre így tudok segíteni. Ha lesz más is, szólok. De árulja már el nekem, mennyiből tart maguknak utána nézni egy ilyen furgonnak? Addig se ülnek a lottyadt seggükön és bámulnak ki a fejükből. Legfeljebb vaklárma és akkor mi van? Azt mondta semmi nyomuk. Itt van egy lehetőség, éljen vele! Még akkor is, ha baromságnak tartja.

Rendben – mondta Jack – Utána nézünk.

    Este Jack megjelent Ravaldinál, hogy beszámoljon a fejleményekről.

Nos – kezdte – a furgon létezik, ezt nem is vontam kétségbe, hisz mondta, hogy látta is. Pontosan honnan is, innen az ablakból?

Igen, innen – mondta Ravaldi. Mikor a neonról beszélt kinéztem egy pillanatra és akkor láttam arra kanyarodni – s ujjával az útra mutatott.

Igen – folytatta Jack – megvan a tulaj neve és címe, de a cég már nem létezik. Rövid életű vállalkozás volt. Be akartak törni a piacra, de nem sikerült nekik, így hamar eladtak mindent, így az autót is. Jelentéktelen kisvállalkozás volt. Két ember csinálta, beszéltünk velük. Több mint egy éve eladták az furgont, egyelőre nem gyanúsítottak, de azért szemmel tartjuk őket.

És a tulaj?

Rá még nem volt időnk, de ha már így benne vagyunk, megnézhetnénk. Mit szól hozzá?

Ravaldi végig nyújtóztatta a kezeit a combjain, majd ásítva kérdezte: Menjünk együtt?                                                                                                                                                                                                                                                                           

Kedves Naplóm!

Régen született bejegyzés, bár, az is igaz, hogy ezt különösebben nem firtatta senki. Vasárnap este, kissé melankolikus hangulatban mesélem el, hogy pár hete, talán egy hónapja is egy nagyobb élelmiszerüzletbe tértem be, szigorúan szilárd halmazállapotú energia tartalékért. Ez meg is történt, azonban amikor megpillantottam a Zirci Apátsági Manufaktúra hat sörét, akkor a meggyesről könnyű szívvel lemondva bevágtam ötöt a kosaramba. Hú, bazmeg, most jut eszembe, mást nem is vettem! Hát erről ennyit. Mint tudod, nem vagyok egy mindenáron ivó, ahogy mindenáron igaz mondó sem.

A patinás nevű Zirci Apátsági Manufaktúra 2015 óta nyomja az ipart, de történelmi gyökerei a XVIII. század derekáig nyúlnak vissza. Hogy az akkori sör milyen volt, nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem, hogy a remek fogadtatás milyen közízlést takart. Minden viszonylagos, persze. Lehet, hogy egy belga szerzetes fanyalgott volna annak idején, de lehet, hogy egy bolgár pópa spontán erektáló répáját csalánnal verte volna a kolostor egy szent szögletében a zirci sört megkóstolván. A lényeg, hogy nekünk, magyaroknak ízlett és hát ezt a sikertörténetet fel kellett támasztani a hazai sörforradalom tombolásának kezdetén. A mára nem túl izgalmas, de mindenképpen harmonikus külalakú palackok szépen és semmit mondóan simulnak bele a boltok polcain egy kisüzemi sörválasztékba. A címkék konzervatív hagyományokat őrző megjelenésével az égvilágon semmi baj, hisz ennél vannak sokkal puritánabb (pl. belga) címkék, amik viszont többnyire brutálisan jó sört takarnak. A zirci sörök a honlapjuk öndicsérő leírásaik ellenére inkább a snassz kategóriába tartoznak, a megjelenő képek minőségén pedig érdemes lenne jelentős mértékben javítani. Itt van rögtön a Pils, csakhogy tartsunk egy ívet, amit illatos és egyben tartalmas sörként írnak le, ami számomra gabonás, édes burgonyás íz világú, kellemetlen keserű lecsengésű sör, édeskés maláta illattal. A Búza volt számomra a legkellemesebb, igaz vigaszágon jött a mezőnybe. A leírás szerint selymesen gyümölcsös, amire még egy intenzíven fél éve kómában fekvő beteg is rögtön felkapná a fejét. Maradjunk abban, hogy egy opálos szalmasárga színű, jellegzetesen élesztős, virágos búzamaláta illatú, élesztős, malátás íz világú, gyümölcsös, barackos, enyhén vaníliás lecsengésű sör. A Levendulás búzasör a cég nagy dobása, amit nem mindennapi sörként aposztrofálnak, de az első korty után kb. az a zavarodott élmény fogad, mint az első szexnél, hogy őőőőőőőő, ez most az? Gyenge habzás, a hab hamar összeesik. Opálos szalmasárga szín. Fanyar, élesztős egres / mézes dinnye illat. Mézes dinnye, egres, karamelles, zavaros íz világ, élesztős, kissé fanyar lecsengéssel. Az Aurora egy szűretlen félbarna, ami a honlap leírása szerint a hajnal csókja. Vagy az univerzum lehelete, esetleg a remény sóhaja, netán egy halandó utolsó imája. Ezt a végtelenségig tudnám folytatni, de ez a märzen mégsem tudott különösebben feltüzelni, sőt, neked elárulhatom kedves Naplóm, hisz magunk közt vagyunk, hogy engem inkább a fél hat állapotába rántott le hirtelen. "Testességét a müncheni és karamell müncheni maláták kombinációja adja, amelyet markáns komlózás egyensúlyoz ki. A maláták aszalt gyümölcsös-piskótás jegyeihez az Aurora és Styrian Golding komlók üde fűszeressége társul. Magasabb alkoholtartalma és testessége ellenére könnyed ivós sör." A magasabb alkoholtartalom 5.8%, igen, minden relatív. Egy gyenge habzású, borostyán színű, nagyon gyenge maláta illattal rendelkező sörről van szó, keserédes, karamelles, kissé kandiscukros, enyhén aszalt gyümölcsös íz világgal, némileg tolakodó keserű komló lecsengéssel. Na, jó, már csak egy van hátra, az "illatos, gyönyörűen komlózott" (sic!) Belga félbarna ale. (Izgalmas)an hangzik. Autentikus alapanyagok, meg szakrális helyen való főzés és összességében nem rossz, de pont ez a nem rossz, ami olyan semmi különös. Nem lenne ezzel baj, ha 2-300 Ft. lenne egy palack, de nem annyi és ez a legnagyobb hibája. Amúgy: megfelelő habzás, a hab hamar összeesik. Tükrös rézvörös szín. Enyhe karamell illat. Karamelles, kandiscukros, aszalt gyümölcsös íz világ, kissé fanyar szénás lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

Nos, kedves Naplóm, ennyit mára. Hogy mikor jövök megint, nem tudom, de ha nem írok, ne válaszolj!

Van az úgy, hogy az embernek esze ágában sincs sört venni, teljesen másért megy egy élelmiszer boltba, aztán tessék, megtörténik a baj. Mert ott figyel a polcon, amit már minden blogger kapott és ivott és írt is róla, csak a szárazdokkos, sehova nem járó nyomorult nem, aki már kereste ugyan idáig, de nem lelte, most viszont, hogy nem kereste, megtalálta végre, amire annyira kíváncsi volt, s most egy délibáb manifesztálódik legott. Dobozos, fél literes kiszerelésben sikerült megcsípni, bőven 300 forint alatti áron (ebből mi lesz, hátsó gondolattal), de azért hazaérve már takarodott is be a hűtőbe, felkészül: Soproni Óvatos duhaj porter. Volt csinnadratta körülötte, a Soproni, azaz a Heineken Hungária házi sörfőző versenyt írt ki porter ügyileg, amit aztán Stubna Ágoston sörfőző nyert, a gondos zsűri, gondos döntése alapján, de ezt már úgyis mindenki kívülről fújja. A dobozon lévő feliratok is biztatók, hisz olyanok vannak rajta, minthogy krémes, testes, Stubna Ágoston, meg sörkülönlegesség. Akárhogy is, itt kisüzem és nagyüzem násztáncát orrontjuk, nyilván nem véletlenül.

Porter és stout ügyben amúgy is kihegyezett figyelemmel vagyok, nagyon szeretem a műfajt, természetes, hogy nagy várakozással és nagy bizalommal néztem a jövő elé. Nagyüzemi porterünk nem volt jó pár évtizede, kérdés, hogy hiányzik-e egyáltalán a nagyközönségnek. Egy biztos: a hűvös eleganciát adó ezüstszürke szín nyilván sokakból vált ki feltétlen bizalmat, míg mások talán észre sem veszik, nincs szín kavalkád. Az említett szürkén kívül a fehér és az arany dominál, ez utóbbi kontúrosan vagy kontúrhatással, plusz egy pötty piros, ami a Soproni sajátja a logóban, ugyebár. Na, és azért ott figyel egy stilizált érem is, miszerint nyertes sör, igen, tudjuk, egy házilag kiírt versenyen. 5.2%-os alkoholfokával pont betalált egy olyan sávba, ami a se nem erős, se nem gyenge népszerű vonalat erősíti. Az ajánlott fogyasztási hőmérsékletet is feltüntették, nagyon helyesen. Igazán jó kondíciókkal indul tehát, ennyi pozitívum után tényleg annyira várja már a tisztelt fogyasztó, hogy mit kap, hogy a dobozt úgy bontja fel, mint Pandora szelencéjét vagy a Frigyládát.

Némi gyermeki izgalommal és pozitív prekoncepcióval töltjük ki a pohárba, először a habzását figyeljük meg: remek. Marad is sokáig egy masszív tört fehér avagy bézs hab, ezt mindenki döntse el önmaga. Fekete szín, tejkaramelles, égetett cukros illat. Ez, így elsőre kissé hervasztó, de ne vonjunk le ebből még messze menő következtetéseket, csalt már meg illat erre-arra. A korty eleje fanyar, sötét bogyós gyümölcsös, némi jó indulattal meggy és aszalt szilva is felfedezhető. Ezt követi egy krémes, tejkaramelles, égetett cukros íz világ, kifejezetten kellemetlen zaccos keserű lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas, tehát a dobozon említett testet szomorkásan hiányoljuk. Na, nem arról van szó persze, hogy vizes lenne, de az a fajta test, amit a leírás alapján várnánk, közel sincs.

Összességében jó nagy csalódás ez a porter, ezzel az ingadozó, meglepetés szerűen ugráló íz világgal, de ez még mind megbocsájtható is lenne, hanem azt a borzasztó zaccos véget nagyon nehéz feledni. (Stirlic is tudta, hogy az utolsó mondat ragad meg az emberekben.) Vajúdtak a hegyek, aztán csak egy vers jutott eszembe, amit még nagyapámtól tanultam gyerekkoromban, hogy aszongya:

Jöttem nagy sebbel-lobbal

Lógott rajtam gatya, ing

Azt hittem, hogy nagyot szarok,

S lett belőle egy kis fing.

https://www.youtube.com/watch?v=tMpGdG27K9o

2017 júniusában egy impozáns kiállítással rukkolt elő a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, amit aztán vándor kiállításként utaztattak több hazai nagyvárosba, míg végül ismét visszaért Budapestre. 2018-ban kiadtak egy – a kiállításhoz kapcsolódó – színvonalas, tartalmas magyar – angol nyelvű könyvet: Ez sör! A sernevelőtől a sörgyárig címmel, A magyarországi sörgyártás és fogyasztás története alcímmel. A gazdagon illusztrált kiadvány fotói élesek, élénkek és tipográfiailag se sokat fanyalognék, de ha már minden oldalról tartunk egy elegáns széles margót, akkor az ront az összképen, ha bizonyos nagyobb méretű képek ezt a margót eltüntetik és kilógnak lapszélig.

A könyv 3 fő részből áll. Az első rész a sör alapanyagait és az ipari sörfőzés folyamatát tárgyalja 3 fejezetben: A sör alapanyagai – A sörfőzés folyamata – Sörtároló eszközök. Ez lenne tehát a szakmai rész, amit sikerült húszon pár oldalba összefoglalni, világosan érthetően és tömören, úgy, hogy a laikus is pontos képet kapjon, s közben mégse unja halára magát. Mivel alig van oldal illusztráció nélkül (ez az egész könyvre érvényes), így a szemléltetés még érdekesebbé teszi az olvasmányt. A fejezet végi üvegek, dobozok, címkék, számolócédulák és plakátok képeit talán még azok is szívesen elnézegetik, akiket teljesen hidegen hagy ez a téma. A második, már az olvasmányosabb, kultúrtörténeti rész: A magyarországi sörfőzés története, ami 8 fejezetből áll: Őseink italkultúrája – Sörnevelők a középkori Magyarországon – Korai újkori serfőzés hazánkban – A hazai gyáripari sörgyártás megindulása a filoxéra következtében – Pest kőbányai sörbirodalma – Vidéki gyáraink – Állami sörfőzés – A magyarországi kisüzemi főzdék. Ez utóbbi sajnos elég nagy csalódás. 1 oldalnyi terjedelemben, mondhatni madártávlatból, szigorúan gyorstalpaló jelleggel tárgyalja a téma egy olyan szegmensét, ami ennél többet is megérdemelt volna. Ha még azt is hozzá veszem, hogy a 3 fotó az 1990-es(!) években készült, akkor ez így még hervasztóbb. Természetesen mindenki pontosan tisztában van vele, hogy ennek a kiadványnak nem volt célja, hogy mélységeiben feltárja ezt a folyamatosan bővülő és már nemzetközileg is elismert területet, de talán pont ezért, inkább nem is kellett volna beletenni ezt a fejezetet, mert erről ilyen keveset írni, már a gyalázat kategória, amit a szakma is maximum csak megmosolyogni tud és akkor a gerillákról még nem is beszéltünk, akik bőven tesznek arról, hogy még izgalmasabb legyen a hazai sörgyártás. Ez legyen a legnagyobb bajunk, az ezt megelőző szövegrész és képanyag bőven kielégíti (sör)kultúrára szomjazó énünket, ami már csak azért is rendben van, hisz mégis csak ez a rész adja a könyv fő tartalmát. A 3. rész összesen 2 fejezetből áll: Ki miért és hogyan ivott sört a 19-20. század fordulóján – A szocialista munkásital. Ez utóbbinak már a címében minden benne van amitől a sört olcsó és hitvány itallá degradálták és ami stigmától oly nehezen szabadul a mai napig is. (Lásd még: József Attila proletár költő, hja, kérem, hogy a magyar költészet csúcsteljesítményéről van szó, ez igazán másodlagos). Mindezt még egy záró rész követi: Szemelvények, érdekességek a sörről címmel. Személyes kedvencem innen a Hogy igyuk helyesen a sört? – Jó tanácsok 1890-ből című pársoros szösszenet.

Tekintettel arra, hogy múzeumi kiadványról van szó, nyilván szem előtt kellett tartani bizonyos financiális határokat is. Így egy ragasztott paperback kiadványról beszélünk, amit érdemes óvatosan forgatni, mert hamar szétmegy. Bizony szétmegy, ne legyenek kétségeink.

Nem szeretnék meggondolatlanul senkit olvasásra és könyvvásárlásra buzdítani, de aki nem sajnál 2500 forintot (tudtommal ennyi az ára) kiadni plusz még el is zarándokolni érte, az garantáltan nem fogja megbánni. Sört nem kedvelő, a téma iránt egyáltalán nem érdeklődőknek is bátran ajánlható.

Ez sör! A sernevelőtől a sörgyárig – A magyarországi sörgyártás és fogyasztás története (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2018)