Beers & Books

Beers & Books

A mának alkotni - Winkler Róbert sörös videói

2019. szeptember 29. - Dr. Mabuse

2228_2464_sztarvarsz.jpg

Winkler Róbertet sok támadás éri sörfronton, nyilván elsősorban azoktól, akik profin értenek hozzá vagy komolyan foglalkoznak vele, pedig nem biztos, hogy jó a megközelítés. Hogy jön egy autókkal, motorokkal és kutyákkal foglalkozó újságíró ahhoz, hogy a sörszakértő szerepében tetszelegjen? Nos, ha azt veszem, hogy egy ember DNS-e 50%-ban megegyezik egy banánéval, a válasz nem is kérdéses. Winkler viszont egyáltalán nem biztos, hogy szakértőként akarja feltüntetni magát, sőt, az általam megtekintett cirka 50 videó alapján egyre kevésbé gondolnám ezt róla. Ahogy azt sem, hogy kókler lenne. Szórakoztató műfaj ez, legyen szó sörről vagy bármi másról. Azt utóbbi két évtizedben annyira profivá vált a világszemlélet, hogy aki nem ezt nyomja, azt pillanatok alatt leírják, cserébe sokszor beáldozva a humort. Ha kicsit jobban körbenézünk és elkezdünk magunk körül a mindennapokban színvonalas humoros műsort keresni bármely médiafelületen, rájövünk, hogy nagyon siralmas állapotok uralkodnak. A sokáig (még a Kádár rendszerben is) szintet tartó Rádiókabaré pár éve hallgathatatlan, jó érzésű ember sugárba hány attól, amik ott néha elhangzanak. A TV különböző csatornáin néha elcsíphető humoros műsorok mind ismétlések, ahogy a stand up comedyk változó színvonalú zöme is, a magukat humor csatornaként aposztrofáló adók pedig végtelen sivatagok, az összes jópofának szánt szarásig ismételt amerikai sorozataikkal. Ezek után marad az internet, azon belül is a Youtube, ami már a kezdetekkor is úgy indult, hogy bárki megmutathatta magát, akárhogy. A (Winkler által is preferált) punk zene is így született meg annak idején. Nem az volt a lényege, hogy ne tudj zenélni, hanem, hogy mindegy, hogy tudsz-e zenélni. A lényeg a szabadság és a buli, hogy élvezd azt, amit csinálsz és ha lehet, élvezzék mások is. Itt visszacsatolnék a megközelítésre. Zenei példánál maradva, ha valaki meghallgat egy Waszlavik felvételt vagy elmegy a koncertjére és attól konkrét zenei élményt vár, az óriásit fog csalódni. Ha viszont poénnak fogja fel és az ő hullámhosszán mozog, akkor jól fog szórakozni. Emellett persze zene ez, ahogy Tom Dissevelt & Kid Baltan 1960-as évekbeli felvételei is, amik érdekessége, hogy hangszerek egyáltalán nem szerepelnek benne. Aki szakmázni akar, annak természetesen megadatnak a megfelelő fórumok a szakszerű, szikár színvonalas leírástól kezdve egészen, a szinte már drámai fordulatokat felvonultató, olykor önmagába gabalyodó legmodorosabbig.

Természetesen megvannak ezeknek a felvételeknek a hibái bőven, ahogy a kínos pillanatai is. Amikor Winkler egy IPA kóstolásnál fenyőtű ízről beszél – bár nem jár messze az igazságtól – az valójában  gyanta vagy mikor azt mondja "Igazából nem is tudom, milyen az American pale ale" (18:44), akkor az egyszerű sörivó paraszt annyit mond, hogy de, tudd bazmeg, ha már ilyen videókat csinálsz. Gyakran a sör kitöltésével van a legnagyobb gond, amihez csak egy pici türelem és a sör iránti szeretet szükségeltetik. Nem olyan nehéz az. Dobozból is lehet cseppmentesen kitölteni, ha megvan az imént említett két feltétel. Ahogy a poharakkal sem kéne annyit buziskodni (Winkler kedvenc szójárása) elég lenne egy teku minden kóstoláshoz, az nagyjából minden sörhöz jó, illene viszont minden kóstolás után elöblíteni, hisz az előző sör maradék befolyásolhatja például a következő sör habzását. Ugyanez áll a nyilvános kóstolókra is. Túl azon, hogy rossz nézni, hogy Winkler füles korsóba tölt egy IPA-t, az még rosszabb látvány, hogy a közönség műanyag poharakkal harcol. A teku nem olcsó (itt baráti áron kapható) és nem is kell feltétlenül mindenkinek azt adni, de egészen biztos vagyok benne, hogy meg lehet ezt valahogy oldani. Végül itt vannak az altesti poénok és az ordítva böfögések. Én speciel büfi párti vagyok, de itt Kőhalmi Zoltánt állítanám példaként, aki egy interjúban elmondta, hogy ő a magánéletben meglehetősen csúnyán beszél, de a színpadon direkt elfelejti a vulgáris beszédet, ahogy az említett altesti poénokat is, mert ezek ócska trükkök, hogy megnevettessünk valakit. Winkler védelmére legyen mondva, ő nem ebből él, ezt (úgy gondolom) hobbi szinten csinálja, így megbocsájtható neki, kérdés, mennyire unalmas ez már egy idő után. A legjobb felvételek szerintem, amikor meghívott vendéggel küzdi le a söröket. Nyilván a legtutibb, ha egy hozzáértővel iszogat (hisz ebből még tanulni is lehet), de bájos a feleségével felvett videó is (amiben döbbenetes, hogy a Lindemans Kieket kiköpi) és kellemes meglepetés volt a Mogács Dániellel felvett film is, aki, megtekintés után, számomra legalább 2 fokkal lett kevésbé ellenszenves. Winkler folyamatosan és pörgősen beszél, mégis érthetően és tisztán, nagy magabiztossággal, nem eresztve egy pillanatra sem a lendületből. Született frontember, hatalmas egoval, akit nézni kell, ennek azonban ott fizetjük meg az árát, hogy cserébe nem képes hosszabb távon figyelni a vendégére, így értékes információkat sem tud sokszor befogadni, ahogy a néző sem, hisz nem egyszer belefojtja a szót a vendégbe, sokszor csak azért, hogy ő szerepelhessen. Érthetetlennek tűnik ezek után, hogy miért nem nyílik ki a bicska a néző szemében. Talán, mert könnyed stílusával, szarkasztikus humorával és vitriolos megjegyzéseivel úgy teszi feledhetővé ezeket az apró bosszúságokat, mint egy rommá komlózott IPA az esetleges íz hibákat. Úgynevezett szakmai videókkal is találkozhatunk, ahol élesben főz sört, nem győzi hangoztatni, hogy nem törekszik a tökéletességre, ami nem is olyan nagy baj, hisz a sörfőzés nem egzakt tudomány.

Összességében nincs semmi baj ezekkel a felvételekkel és ezzel a hozzáállással, ha a helyi értékén tudjuk kezelni. Sajnos maga a műfaj hamar kifullad. Szűk határok közt mozog, egy idő után képtelen megújulni. Winkler viszont egy jópofa, szimpatikus jampi, aki legalább (legjobb tudomásom szerint) nem akart főpolgármester lenni. Ez manapság nem is kevés.

Priváthorvát és lagerbarát

164058418-beer-wallpapers.jpg

A magyar sör forradalom eljövetelével hallatlanul izgalmas sörök kezdtek a piacra buggyanni, kezdetben meglehetősen ingadozó minőségben. Egy forradalom mindig újítani akar és – jó esetben – újít is, ami hazánkba elhozta a felső erjesztésű sörök dömpingjét (kisüzemi méretekben, természetesen). Jó volt kóstolni ezeket a söröket és jó inni ma is, nincs ezzel semmi gond, de 0.33 literes üveges kiszerelésükkel, avagy ritkán és viszonylag drágán kapható csapolt mivoltukkal sosem váltak olyan társasági itallá, mint a (leginkább fapados) lagerek évtizedekkel előtte. Abban az volt a "jó", hogy nem kellett kóstolgatni, csak nyelni és közben szidni/dicsérni a rendszert, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Ha az álomutazó berongyolt egy kocsmába, elég volt annyit mondania, hogy egy sört kérek, a szótlan csapos rezignáltan töltött is, a köszönés teljes zárójelbe tétele mellett. Előfordult olyan is, aki a lakhelyéhez közeli söntésbe törzsivóként leugrott, majd a pultos kiscsaj meglátva őt, csak annyit kérdezett, hogy sör ke'? Tudott mindenki mindent és senki nem kérdezősködött. Se a víz, se az élesztő, se a komló iránt. Aki sörös volt, az bizony csak sört ivott, néha befigyelt egy-két feles is. A borivókra mindig megértő szeretettel nézett, szánakozva önmagában, hogy hogy' tudnak ilyen pancsot meginni. Minden vendéglő, talponálló, könyöklő és becsületsüllyesztő tartott sört, de az tény, hogy akinek már akkor is volt igénye a jobb minőségre és nem csak szeszként vedelt, az (főleg) külhoni tapasztalatok alapján meg tudott becsülni (és jegyezni) egy magasabb kvalitást, szembe állítva a hazai terméssel. A nagyüzemi sör választék, jelentős mértékben, azóta sem változott. Némileg színesebb és egy-két fokkal változatosabb is lett, de nem lett klasszisokkal jobb. A nagyüzemek érzik a kisüzemek farba rúgásait, de ahhoz túl tohonyák és gyávák, hogy valódi innovációt vigyenek a sörgyártásba. Tény, hogy a magyar ár érzékeny, de nem kéne rákényszeríteni senkire semmit, elég volna, ha lenne alternatíva. Csak egy elérhető árú, jó minőségű lager és pils kellene, amit szinte bárhol meg lehet kapni és máris szebb arcát mutatná a világ. Egy lageren nevelkedett nemzedék újra és újra visszatér az alapokhoz és szeretne jó sört inni elérhető áron. Nem olyan elérhetetlen vágy ez.

Így adtok nevet Ti. Hülye nevű magyar kisüzemi sörök

61769000_2662327943780630_6923936994292662272_o.jpg

1950-es években lezajlott államosítás után hivatalosan megszűnt a magántulajdon, aminek járulékos hozadéka képen kihaltak az ötletes reklámok (különös tekintettel a plakátművészetre), amik egy központosított hatalom regnálásával indifferenssé váltak, így megszűnt a piaci verseny is. A kommunizmus / szocializmus (Kádár rendszer) nem igényelte az ötletességet, ahogy a minőséget sem, kiindulópontja a munkásosztály minimalizmusa volt, amit paradox módon az emberiség történelme során mindig a hatalom kényszerített rá. Ekkor keltek életre olyan (máig használatos) kifejezések, mint a lecsókolbász, lecsópaprika vagy a szódával elmegy. A cég elnevezések sem voltak túl fantáziadúsak. Vagy semmi kétséget nem hagytak maguk után (Csepel Vas- és Fémművek, Alumíniumárugyár, Győri Keksz- és Ostyagyár) vagy közhasznú rövidítésekkel operáltak (ÁKV, BKV, TSZ, FÉG), illetve megjelentek a könnyen megjegyezhető, a '60-as évektől egyre inkább kedvelt mozaikszavak (MAHART, KÖZÉRT, TEFU, FŐBUHA, PECSA). Természetesen a sörök nevei sem mutattak semmiféle innovációt, jellemzően leginkább informatív voltukkal elsősorban magát a főzés helyét határozták meg (Kőbányai, Balatoni, Pécsi, Borsodi, Soproni stb.). Ha már befigyelt egy Kinizsi, Szalon, Budapest, Utasellátó, urambocsá Nektár, az már némi színt vitt a bús magyar palettára. A rendszerváltásnak nevezett akármi után eljött a szabadság, majd később a szabadosság kora is. Elsőként a cégek ébredtek és elszabadult a Lesz Vigasz – Pocakos Lakatos vonal. Ekkor még a '90-es években alakult kisüzemi sörfőzdék nagyjából maradtak a kitaposott úton. Sem elnevezésben, sem megjelenésben, sem ízvilágban nem hoztak különösebb revelációt. 2011-ben az első Főzdefeszt gyakorlatilag utat épített a jövő felé. Pár éven belül divatba jött a kézműves, majd a lejáratott kifejezést felváltó kraft sör. (Nagyon helyesen) kialakult egy valós piaci verseny, ami a sörfőzőkre természetesen inspiratív módon hatott. Divatba jött a kisüzemi sör, rátromfolva arra a merőben ostoba sztereotípiára, miszerint magyar ember bort iszik. A fiatalos fiatalok kapva kaptak az alkalmon, s a minőségi sörivás, lassan a rock & roll érzés alternatívájává vált. Aztán valahonnan előgurult a rég berozsdásodott poénágyú és (látszólag) teljesen random módon elkezdte magából ontani nem túl friss poénbombáit. Beköszönt persze a régi jó identitászavar is, mint a zenében (angolul énekeljünk vagy magyarul?). Többen választották a már hungarikummá avanzsált hungrisht, ami szintén – a valamikor rangos kabaré szerzők által tiltólistára tett – szóviccen alapult. Az erőltetett, izzadságszagú elnevezések erdejében egy kiugró nevet lehet említeni pozitív példaként: Jézus ale (Hara' Punk). Túlnyomórészt úgy néz ki az APA (American pale ale) sörfajta mozgatta meg a legnagyobb fantáziát, nyilván kézenfekvő mivolta miatt. Az APA magyarul is értelmes szó, hát vegyünk apának valami különleges sört ajándékba, amire rá van írva a "neve", hisz apa sört iszik (már amikor nem kocsit hajt). Mondanunk sem kell, az APA végtelen variációs lehetőségeknek nyújt nyílt kifutópályát, de nem mehetünk el az IPA (India pale ale) mellett sem szó nélkül, ami szintén nagyot ment. Megannyi vicces név és mellette a laza, fiatalos, punkos életérzés. "Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk." Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy a Tántorgó ParIPA-t nem lehet überelni és lám, alig telt el pár év, mikor is a Zip's 19-re húzott lapot és előállt a Tiszalöki Telepi Neveléssel. Innentől kezdve már olyan magas a léc, hogy Cseh Tamás is csinálhatott egy remek életművet a Levél nővéremnek lemezét soha nem sikerült megugrania. Ez történt a Zip's-sel is. Ezek után egy Bősi Pepe, PalKonyha, pláne 69 már meg sem kottyan. Megedződtünk, nem tudunk már a vászon előtt rettegni egy felvillanó késtől, ennél itt már jóval többre lesz szükség. Ez Magyarország: a csodák és a csodálatos talentumok hazája, ahol semmi nem lehetetlen. Természetes, hogy megszületett a díjnyertes, ami maga a zsenialitás. Itt már nem elég a nyitottság, fiatalos szemlélet, ide beavatott módosult tudatállapot szükségeltetik, ami megnyitja az Univerzum szívcsakráját, ami fehér lyukat képez a fekete mellé, féregjáratot alakítva ki. Mert aki ezt nem látta, az nem látott még semmit. Maga a testet öltött l'art pour l'art. Ez, hölgyeim és uraim az Emlékeztek, amikor a borjú leugrott a vágóhídról? Hát csoda, ha nem akar jönni a messijjjjjás?

A leghülyébb sörnevek (nagy valószínűséggel a teljesség igénye nélkül):

- Mohácsi Sörmanufaktúra: Faragatlan APA

- Big Face Sörfőzde: Arany APA

- Kecskeméti Sörmanufaktúra: Édes A.P.A.

- Hatodik Íz: APA & Fia

- SteamCraft Brewery: IpiAPAche

- Beertok: PRYEoneer

- Brewthers: Nóra és Frigyes, HangemBeer

- Benga Beer: Stunczorgó

- Őrségi Sörfőzde: PIPAcs

- Pandulabeer: Munkaszünet

- Bázis Sörfőzde: Arnold Schwarzbiernegger

- Acantus Craft Beers: Kis hülye pillangók

- KARL Microbrewery: Emlékeztek, amikor a borjú leugrott a vágóhídról?, GyurIPA, Hidegen Légiós, Csülök,  Rühes Mókus, Kisbarátom, Süket Bálna, Taknyos Varjú, Faszamár, Hoppácska, Réka az igazi

- Rehák Sörmanufaktúra: Elsör

- MadCat sörfőzde: CsakBerry, Dzsinisz, Szenved ale

- Erjesztők Klubja: Kalap Kabát, Klafa

- Sörművek: Bojler, Cekker

- Guri: ParaZita, Komlós Juci, Sztahanov

- Csupor: FejNeHaze, SzexePILS, Tántorgó ParIPA, PEARmanent, ValamIPA, ThermoStout, ApocalyptIPA

- Hopfanatic: Meggybe Főtt, Napolaj

- Synthesis: Legalsógödi Mintapinty, Legalsógödi Mintagödény

- Zip's Brewhouse: Bősi Pepe, PalKonyha, Apricolypse is Coming, Tiszalöki Telepi Nevelés

1 sört inni

img_6433.JPG

Nézem a rettenetes üres "papírt", ahogy Hajnóczy írta és azon gondolkodom, hogy hogyan írjam le az 1 sör fogyasztását. 1 sör tehát és semmi más. A Menny netán a Pokol kapuja előtti megtorpanás a jellem huszárok avagy decens ivók sajátja. Ritka faj, megbecsülendő. Nemcsak ilyet ismerek, hanem leállt komoly alkoholistát is (napi 2 liter vodka), aki néhanapján megiszik 1 sört. Néha kettőt is. Hogy bírod, kérdeztem. Önuralom kérdése az egész, válaszolta rezignáltan. Ja, hát így könnyű.

"Hét üveg Steffl sört és két liter könnyű fehér bort hoztam haza, s mintegy szórakozottan kinyitottam két üveg sört, telitöltöttem két poharat, az egyiket a feleségem elé tettem az asztalra. Á. megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral többet igyon az elégnél. Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akinek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem."

1 sört inni a legnehezebb műfajok egyike. Megátalkodott depressziósként sikeres kabarétréfát írni, autóversenyzőként ötvennel haladni vagy gőgös emberként alázattal viselkedni a mindennapokban.

"Ott állt a Gellérthegy söntéspultja előtt és egy darabig nézte és nem itta meg a korsó sört. Egy korsóval már megivott, s attól tartott, hogy Krisztina megérzi az alkohol szagát. Ezt a szagot azonban csak elszívott cigarettákkal lehetett időlegesen elnyomni. Krisztina viszont a dohányszagot sem kedveli. Kínosan kezdte magát érezni, és szorongott, miközben mereven nézte a sörrel teli korsót a bádogpulton."

Az 1 sör és az első sör nem ugyanaz. Ha azt mondom, ez az első söröm, azzal meghatározom a jövőm és megpecsételem további sörök jövőjét is, de még van visszalépési jogom. Az 1 sör viszont lehet aljas hazugság is. Leugrom egy sörre vagy iszom egy sört, azt' megyek is, mert dolgom van, vagy ami a leggyakoribb: na, de tényleg, csak egyet! Innentől kezdve elköteleztem magam elvileg és ezután már csak filozófiai/jogi tárgykörbe tartozó kimagyarázkodás, hogy miért iszom egy másodikat is. Ezen a ponton a tisztelt fogyasztó (amennyiben irigyli a decens ivókat) egy pillanatra elszégyelli magát, majd további sörök, netán egyéb alkoholos italok elfogyasztása mellett arról ábrándozik, sőt el is határozza, hogy ő is decens ivó lesz. Mert milyen jó az. Meginni egy sört ebéd után vagy közben, aztán szép nyugodtan ellenni. Elolvasni pár novellát, meghallgatni egy Sibeliust, majd éjszaka kedvesünkkel a lehető legkulturáltabban baszni.

" A nap lenyugvóban volt már, a strandolók kirázták pokrócaikat (…). A fiú megivott még egy sört, megevett egy töpörtyűs pogácsát, aztán végig ment a stégen, startfejessel a vízbe ugrott és jó negyedóráig úszott. Mire ismét a stégre kapaszkodott, csaknem kihalt már a strand, eltűnt a sört és pogácsát áruló ember is. A letaposott gyepet sörösüvegek, üres májkrémes dobozok, összegyűrt papírdarabok és a szemét mindenféle fajtája borította. A fiú a fűzfájához ment, letörölgette magáról a vizet, száraz alsóneműt vett, nadrágjába bújt, felvette rövid ujjú trikóját, kicsavarta és válltáskájába tette a törölközőbe tekert fürdőnadrágot. Végül felhúzta meztelen lábára a szandálját és kiballagott a strandról. A vasútállomásra ment, hogy hazautazzék Pestre; az állomás tőszomszédságában természetesen volt egy kocsma: ott vett egy üveg kadarkát, az üveget a válltáskájába csúsztatta. Aztán beült az állomás restijébe, annyi pénze maradt, hogy megihasson még egy üveg sört."

(Az idézetek Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából c. regényéből valók.)

Vonatkozó irodalom: Kovács Gábor "Maláta": Egy sört inni

12 nem egy tucat avagy a Reczer kollab széria vége

img_6269.JPG

Vége van. Mondjuk, ez így is volt megtervezve. Mi történt, tulajdonképpen? 12 hónap, 12 sör. Egyszerű, mint az Egyszeregy. Reczer Gábor amit vállalt saját brand-jével azt teljesítette, méghozzá óramű pontossággal. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy akik követték a munkásságát, kíváncsiak voltak a söreire, mindig megkapták a havi betevőt. 1000 liter/hó palackozva és csapolva, nem nagy mennyiség + befigyelt közben egy zenekaros sör, ami Reczer Gábortól nem idegen ugyebár. Egy év nem túl nagy idő, de nincs arányban azzal, hogy mekkora utat tett meg (nem mellesleg nem csak ő, hanem a kraft sörfogyasztó társadalom is). Reveláló jellegű kihívás lett volna ez akkor is, ha netán kudarcba fullad, de két apró malőrtől eltekintve gördülékenyen, olajozottan futott a projekt. Játékos kísérlet volt ez olyan izgalmas - hazánkban kevésbé fellelhető - fajtákkal, mint a fekete búza, dupla rozs vagy a szofisztikált dupla white IPA.

img_6280.JPG

Minden sörnek megvolt a bemutató helyszíne, így nem meglepő módon a féléves számvetés is megtörtént. Lehetett számítani rá, hogy "kapuzáráskor" is meglesz a megfelelő népünnepély. Úgy is lett. Erre Magyarország talán legidétlenebb nevű sörözőjében, a Neked csak Dezsőben került sor. Elérhető közelségben elérhetetlen (lásd pofátlan) árakon mért sörök mellett ünnepeltek a sörfőzők és akiket érdekelt az esemény. Beszélgetősen, vidám hangulatban telt az este, de ezzel még nincs vége…

img_6284.JPG

Fekete lyuk - Emil Ulischberger: Sörivóknak való

scan_20190421_202108365.jpg

A Kádár rendszerben, hogy diplomatikus legyek, nem árasztottak el minket sör tematikájú könyvekkel és hát sörforradalom ide vagy oda, a helyzet azóta sem sokat javult. Konkrétan le se szarták a sört abban az időben, a melósok tolták, azok meg köztudottan "parasztok" voltak nekik találták ki, meg aztán a rockerek, punkok. A németeknél van kultúrája, mondtuk, na, jó, de ott mindig is volt, meg a cseheknél és az angoloknál is. Kábé ennyi volt a tudásszint, ami szorosan igazodott az érdeklődés mellé. Ebben a sörsivatagban jelent meg 1982-ben hazánkban Emil Ulischberger: Sörivóknak való című könyve. Nem tudom – megmondom őszintén – hogy annak idején milyen karriert futott be, mindenesetre a derék NDK-s szerző mindent megtett annak érdekében, hogy a művet ma már a könyvtári besorolás szerint is a humor kategóriába kellene beosztani.

A kötet egy Robert Burns idézettel indít, majd rögtön utána szűk 40 oldalon keresztül kapunk egy fametszetekkel és fekete-fehér képekkel megtámogatott történeti áttekintést, ami fércmunka ugyan, de a korba behelyezve szódával elment, már akit érdekelt egyáltalán. A fejezet leggyalázatosabb része, a még teljes egy oldalt sem megérdemlő XX. század, ami a szerzőnél 1936-ban be is fejeződik. De, ez még mind semmi (mondta Peterdi Pál) következik az Európai sörutazás című fejezet, ami arra volt hivatott, hogy bemutassa a nemzetenkénti sörkultúrát. Erős felütéssel indít "Belgium" címmel, ám hamar ½ 6 lesz minden sörkedvelő számára, ha egyáltalán épp ésszel fel tudja fogni a kurzívval szedett "Vörösrézszínű lambic" című féloldalnyi(!) fejezetet. Hogy mi a slussz poén nem árulom el, tessék olvasni is, ne csak inni! Egy dadaista huszárvágással Bulgária következik "Kevés a sör a Fekete-tenger partján" alcímmel mindössze 6 sorban, amiből kiderül, hogy az országnak nincs sörgyártása, csak import sört szolgálnak fel. Ez a 6 sor műfajteremtő lehetőségeket rejt magában. Kecsegtető, hogy bárki a cerkájához nyúljon, s legott megírja nagy műveit: Terrorista merényletek Észak-Koreában, Déli Sarki népzene vagy Meztelenül és szabadon a világűrben címmel. A baráti Csehszlovákia következik 2 oldalon, kihegyezve természetesen a pilzenire. Néhány nyugat európai országot (pár sorokkal letudva, persze) követi az akkor bőven nyugatnak számító Jugoszlávia, majd Lengyelország, míg eljutunk a legterjedelmesebb – több mint 20 oldalnyi fejezethez – aminek címe Magyarország. Itt kollaboráns betüremkedést orrontunk, hisz az akkoriban ketté szakadott Németország sem ért meg ily terjedelmet a szerzőnek, sőt a Nagy Testvér Szovjetuniónak sem szánt ¾ oldalnál többet, az USA-t pedig meg sem említi. A jócskán fej nehéz Magyarországhoz képest a 6 oldalnyi NDK természetesen túlsúlyban van a 3 oldalnyi NSZK-val szemben. Nagy-Britannia még megért másfél oldalt, igaz, a sört ezen nyúlfarknyi fejezetben következetesen angolnak titulálja. Amikor pedig ilyen suta mondatokkal találkozunk: "A klasszikus angol sör felső erjedésű. Az ale számunkra áporodottnak tűnik." feltételezhetően minden jó érzésű olvasó minimum egy feles után nyújtja ki kis kacsóját. Ezt követi a sörgyártás, közel 30 oldalon át, ábrákkal gazdagon ellátva. Ha kivesszük az Erich Honecker által megkövetelt kötelező piszlicsáré köröket, akkor marad egy egész értékelhető szövegrész, megfelelő fenntartásokkal persze. Ezek után nem maradt más, mint pár oldal kis színesek a sörről majd egy finom átvezetéssel rátérve a sörös receptekre. Mindez nagyjából a könyv felét teszi ki!

Ezek után bárki felteheti a kérdést, hogy minek írni egy rossz könyvről? Talán azért, mert nincs a mai napig jó és senki nem tudja, meddig kell várni, hogy végre megszülessen egy magyar szerző(k)től megírt/összeállított könyv. Fekete lyukak helyett meg kéne végre mutatni, hogy nem csak jó sört, de jó (reprezentatív) könyvet is ki tudunk adni.

Reczer Gábor az ász - Ace of Flakes

20190412_163808.jpg

Reczer Gábor elérkezett kollab szériája 12. egyben záró darabjához. Egy évvel ezelőtt azt ígérte, hogy 12 hónapon át havonta lefőz egy limitált szériás (1000 liter) sört, amit minden esetben más sörfőzővel alkot meg. Elérkezett a vég és az mindig csöppnyi szomorúsággal jár, ha egy kedvelt széria befejeződik.  Ugyanakkor egy teljes, befejezett "művet" könyvelhet el, kitűzött céljának megfelelően.

A sorozat utolsó darabja az Uradalmi Sörmanufaktúrával készített Ace of Flakes névre hallgató imperial white IPA lett. A pikk ászból (egy Motörhead szám és lemezcím is) kinyert név utal a sörben lévő búza- és zabpehelyre. Többször ekéztem már (megérdemelten) a széria címkéit – egy-két kivétellel – így nagyon örülök, hogy zárásképp csak dicsérő szavakkal illethetem a megjelenést. A Viktoriánus korabeli ciánnal festett sötétzöld tapétákat idéző, aranyszínű ornamentikára hajazó komlóindák pikk szimbólumba keretezve már önmagában is telitalálat, az ezüst alapú fekete felírat szalagszerű kiemelése pedig nemcsak informatív célt szolgál, de egyben rangot ad a címke eleganciájának. Lett volna még csiszolni való a megjelenésen (a hátteret tekintve például), de ne álljunk egyből az égi manna alá, az előzményeket tekintve ez így is csillagos ötös, ha pedig a nemzetközi szintet veszem, egy 10-es skálán tud nálam hetet, ami nem kevés.

A történelem ismétli önmagát (más megközelítésből újra ugyanazokat a kérdéseket teszi fel), itt is megtörtént az a malőr, ami az Easy Peasy-nél, miszerint a gyümölcs (jelen esetben citrusfélék) úgy leült a tartály aljára, hogy azzal viszonylag jelentős mennyiségű sör "ment a levesbe", így a limitáltnál is limitáltabb lett a széria utolsó darabja. Szép és nemes búcsú ez így is, ami ugyanakkor jelentheti egy új korszak nyitányát. Reczer Gábor tehetségéhez méltó egy olyan sörrel zárnia, ami ha nem is unikális, de a magyar palettán tudtommal egyáltalán nem létező fajta. Talán nem véletlen, nem valószínű, hogy túl nagy karriert futna be, számomra is inkább csak hangulati elem, nem emelném be a "core"-ba. Meg kell mutatnia magát, ahogy egy divattervező ruháit sem viselik feltétlenül a hétköznapokban, egyfajta referenciáként álmodják és mutatják be ruhakölteményeiket. Ezt a sört viszont megisszák és nagyon jól teszik, mert egy nagyon kellemes, remek habzású, tükrös aranysárga színű, gyümölcsös, mézes aroma komló illatú buborékról beszélgetünk. Mandarinos, pomelos, ananászos, citrusos, enyhén banános íz világ, citrushéjas, grapefruitos lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas, lágy, selymes kortyérzettel.

Örülök, hogy a Reczer Ser "krónikása" lehettem 1 éven keresztül, külön köszönet Gábornak, hogy mindig kaptam egy üveg kóstolót, de főként azért, hogy egyszer sem kellett negatív kritikát írnom a söreiről. "Szép volt fiúk!" – zengi (remélem) a tömeg én meg csak annyit mondok a backstage-ben, hogy csak így tovább, barátom, illetve nem csak így, ennél  még sokkal jobban.

"Végeredmény lámának" - Dreher Gold

20190317_131447.jpg

A kisüzemi sörfőzésnek hála, a nagyüzemek is igyekeznek felzárkózni a trendhez, persze csak óvatosan, kis lépésekkel, hogy azért ne vesszenek tömeges fogyasztó bázist, ugyanakkor el is tudják adni magukat, mint akik értik a kor szavát, de valójában a parasztvakításon nem tudnak túl lépni. A Dreher Classicból Dreher Gold lett, azzal a kegyes gesztussal, hogy az alap léből kivonták a kukorica grízt + feltűntették, hogy kétféle komlóval készült cuccról van szó, ami minden bizonnyal komlókivonatot takar. Az osztrák gyökerekkel rendelkező Dreher ma már tradicionális magyar sörnek számít, pedig, Anton Dreher 1862-ben felvásárolta Schmidt Péter Kőbányai Serfőző Társaságát, mivel az komoly konkurenciát jelentett számára. Halála után fia – akit mi Dreher Antalként ismerünk – vette át a gyárat és jelentős fejlesztéseket hajtott végre, aminek köszönhetően a gyár Európa vezető sörgyárai közé emelkedett. Az '50-es években levezényelt államosítás után az összes Kőbányán található sörfőzdét összevonták és így jött létre a Kőbányai Sörgyár Nemzeti Vállalat. A Kőbányai lett a népsör vagy, ahogy sokan nevezték a "Kőbaltás", ami nem volt ám olyan rossz, bár a palackos verzióban volt egy kissé kellemetlen keserű utóíz (ezt ma már lecsengésnek neveznénk), amit a vizes test hamar feledtetett. Ezt itta minden becsületes polgár (leánykori nevén elvtárs) és lázadó, ha volt valaha konszenzus, az bizony a kocsmák népe által kitaposott úton dübörgő proletár had kissé megfakult munkakedvéből vegyesen táplálkozó ifjúság reform törekvéseivel hangos csimborasszója. A Kádár rendszerben a Fradi tábor is vindikálta magának azt a jogot, miszerint a zöld üveges Kőbányait saját sörüknek tekintették és a sors fintora, ebből volt tényleg kevesebb. Pedig semmi másról nincs szó, mint vassal "szennyezett" üvegről. A zöldnek 2, a barnának 3 elektron van a külső elektronhéján. A '80-as években 4 évet lehúztam a Zuglói Közértvállalat boltjaiban kötelező szakmai gyakorlatként és tanúsíthatom, hogy mikor kivittük a sört az eladótérbe, valóban a zöldeket kapkodták el elsőként. Akkoriban a Fradi tábor volt ennek az influencere, hisz kórusban üvöltötték, hogy ez az ő sörük, "De melyik? A zöld üveges, fehér kupakos". Ez utóbbi persze hallgatólagosan elfogadott csúsztatás volt, hisz soha nem volt az a kupak fehér. Egyszerű fém volt, senkit nem érdekeltek akkor még esztétikai kérdések. A Kőbányai csapolva volt a legjobb a Kőbányai úton, a sörfőzde "kertjében", ami egy beton komplexum volt és a sört unott csaposok "gurították" ki a delikvens elé egy lyukacsos vizes fémpulton. Ha jól emlékszem 7 Ft./korsó áron ittam akkor és nem csak a legjobb ár, de a legjobb minőség is volt akkor, masszív fehér habbal, frissítő hatással "pöttyös" korsóban.

1987-től a Dreher elkezdte gyártani a Lagert, a Pilst és a Bakot. Itt készült még az Arany Ászok, a Kőbányai Világos, valamint a licensz alapján a dán Tuborg és a német HB és ők forgalmazták még a Pilsner Urquellt is.

A Gold veszi át az alfahím szerepet a Classic után, a "Meghalt a király, éljen a király!" elve alapján. Nagy változást senki életében nem fog hozni, inkább a külvárosi/vidéki ivót célozza meg (ha egyáltalán), de az meg csak legyint, szarik rá, Unicum mellé nem mindegy? Akkor kinek/minek is kell(ett) ez? Tán, csak önmaguk megnyugtatására, hogy haladnak a korral.

 Ez van: remek habzás. Tükrös arany sárga szín. Jellegzetes lageres maláta illat. Jellegtelen enyhén édeskés malátás, kissé füves íz világ, lecsengésében leheletnyi komló érzettel Nem túl testes, közepesen szénsavas.

Pityesz és Savanya - Reczer kollab 11. Csikar

53055659_2469773569763762_1454090495507562496_o.jpg

Az IPA elcsépeltté válásával a kraftnak szüksége volt a megújulásra. A dizájn felturbózása sokat segített (hazánkban ez még várat magára), a különböző alfajok, mint a West Coast, a New England, illetve újabban a Brut sem tudta feledtetni azt a sematikus tényt, hogy jó, jó, de ez akkor is csak egy IPA. Valahogy az olyan fajták, mint az altbier, a red ale, az English bitter, a Kölsch vagy a rozssör nem szólítottak meg széles tömegeket, inkább csak bizonyos sörfőzök/sörfőzdék fantáziáját mozgatták meg. Születtek remek sörök ezen műfajokban is, de most nem nekik áll a zászló. Ez azonban még változhat, ahogy nagy valószínűséggel fog is. A sour ale megjelenésével és remek marketing hadjáratával sikerült egy – a végtelenségig radikalizálható – igencsak megosztó sört produkálnia az újhullámos sörfőzésnek. Annak idején már az IPA-knak is megvoltak a fanyalgói (legtöbbször azzal a váddal illetve, hogy azt a legkönnyebb csinálni, csak teli kell tolni komlóval), de azért iszogatták ők is, a széles palettáról volt, ami még nekik is ízlett. A savanyú azonban már egészen más. Ez egy könyörtelen, megosztó műfaj. Egy idő után a forradalmat is forradalmasítani kell, mert konvencionálissá és dögunalmassá válik. Végül vagy elfeledik vagy múzeumokban mutogatják. Amíg képes megújulni, addig viszont megőrzi fiatalos lendületét és úgy tűnik sosem öregszik meg. Ha a craft/kraft rock 'n' roll, az IPA a rockabilly, a sour pedig psychobilly, a kisüzemi sörfőzés punk "vadhajtása". A sour ale most csúcsra van járatva, sokan szeretik is és sokakkal elhitették, hogy szeretik (ők a hangosabb harciasabb réteg, ha ki kell állni a savanyú sör mellett). Azért kíváncsi vagyok, milyen tábort tudhat magának, teszem azt öt év múlva, mennyire múlandó a dicsősége. Ha nem csak divat sörről beszélünk, az a legjobb. Mindenki igya azt, amit szeret. Bizonyos dolgok megítélése változik, ha megfelelő tálalást kap. Gyerekkoromban a biciklit le se szarták, mert a szegénységgel párosították, de amióta csodagépek vannak és be lehet öltözni biciklis lovagnak, azóta fiatalos, menő dolog lett. Aztán itt volt a '90-es évek eleje/közepe két nagy zenei divat hulláma a klezmer és az ír népzene (ez kulminált aztán a world music-ba, ami mára szintén kifulladni látszik). Akkor, értelmiségi körökben hatalmas tábora volt ezeknek a zenéknek, ma meg már ki hallgatja ezeket? Pedig tradicionális, nagy múltú, ma is létező műfajokról van szó. Sosem titkoltam, hogy egyáltalán nem vagyok a sour ale-k kedvelője, de mielőtt a savanyított sörök ellenpápájává avanzsáltam volna még időben bekaptam egy védhetetlen gólt Reczer Gábortól. A kollab széria 11. utolsó előtti csapattagja egy tőzegáfonyás sour ale (immár a harmadik savanyított sör a szériában). A tettestárs ezúttal a rock 'n' roll, elsősorban a psychobilly szcénából is jól ismert Mausecz Ádám (MONYO Brewing).

Minden palackos sör elfogyasztása elsőként a címke szemrevételezésével kezdődik, ami ez esetben (sajnos) okoz némi meglepetést. A képen egy psychobilly frizurás áfonya bogyó "gyomorszájon" vág egy sárga tubust, ami hirtelen ötlettől vezérelve fekete savat hány (rá van írva, hogy SAV, irgalom atyja, ne hagyj el!) egy acélkék rakétára vagy mi a tököm az. Mindegy is, elhanyagolható nüansz ez már a hófödte, vöröslő hegyek árnyékában. Értem én az alkalmazott brechti elidegenítő hatást, ami punkos attitűdöt kölcsönöz a megjelenésnek, de ami ennyire direkt és nem bíz rá semmit a szemlélődő fantáziájára, az csak egy alsó közepes gyerek rajzzal hozható párhuzamba. Szerencsére a sör nem ilyen. Olyannyira, hogy nemcsak a legjobb sour ale, amit életemben valaha ittam, hanem gyökeresen változtatta meg a savanyított sörökről alkotott kissé lesújtó véleményemet is. Extra sourként aposztrofálja magát, maga Reczer Gábor is úgy harangozta be Fb. oldalán, hogy ez bizony sav, ne legyenek illúzióink. A Csikar név talán hascsikarásra utal – nekem legalábbis ez ugrott be elsőre – ez ügyben magától a mestertől sem kaptam egzakt magyarázatot, csupán annyit tudtam meg, hogy a név Ádám ötlete volt. Ez az a fajta kaján sztori, mikor először filmre vitték a Hosszú álmot, ám a kész forgatókönyv végére már csak a gyilkos kiléte hiányzott. Az egész stáb olvasta a regényt, de senki nem tudta megmondani ki az. Végül kínjukban felhívták Raymond Chandlert, ugyan árulja már nekik, de ő is teljesen tanácstalan volt. A beharangozó után fel voltam készülve a legrosszabbra, de ittam én már ennél extrémebbet, ami számomra egy közel ihatatlan, alkoholos szénsavas almaecet. A sör habzása megfelelő, hamar összeesik. Fekete cseresznye szín, piros gyümölcsös, fanyar illat jellemzi. Áfonyás, ribizlis íz világ, egres héjas utóízzel, joghurtos lecsengéssel. Komló érzet nincs vagy annyira elenyésző, amit nem sikerült nyakon csípnem. Közepesen testes és szénsavas, kiváló sör. Valójában egy fanyar gyümölcs bomba, amit lehetetlen kellőképp dicsérnem. A bennem lezajlott paradigmaváltást pedig külön le kell gratulálnom. "Mert, van ám itt kultúra!"

img_6128.JPG

Hathárom, a porter

img_5996.JPG

Már az elején szeretném leszögezni, hogy a sport iránti érdeklődésem (beleértve focit is) minimálisnak sem mondható. Olyan szinten voltam tájékozatlan, hogy a híres 6:3-ról sem tudtam, hogy mitől olyan borzasztóan jelentős. A Rákosi korszakban megvertük az '50-es években az angolokat, ráadásul hazai pályán, ez rendben van. Természetesen sose vitattam ennek a jelentőségét, csak azt nem értettem, hogy ez miért hivatkozási alap mind a mai napig. Soha nem létezett nemzeti dicsőségünk kártyapaklijában ez az ász és a joker is. Meg valahogy mindig ez van. Magyarország? Puskás, Unicum, téli szalámi, gulyás, 6:3, na meg a magyar nők/lányok. Az utóbbi időben felkerültünk a világ sör térképére is, ez mindenképpen komoly teljesítmény. Foci tekintetében én is érintett voltam fiatalkoromban, ezt, annak idején, fiúgyermekként, megúszni sem nagyon lehetett. Nyitott voltam ugyan, de mindig borzasztó béna. Nem okozott semmiféle törést, ha a srácok a panelházaktól ölelt kis pályán egy pillanat alatt elvették tőlem a labdát (értsd: leszereltek), mert soha nem érdekelt. Jártam tizenéves koromban meccsekre is haverjaimmal (kettős rangadókon is voltunk párszor a Népstadionban), de rájöttem, egy idő után, hogy nem köt le ez az egész. Néhányszor jó helyre pozicionáltuk magunkat (nem a HC szektorba) ahol az volt a legjobb, hogy időnként jó dumákat lehetett hallani. Amikor valaki bekiabálta Disztl Péternek a Vidi kapusának, hogy cseréld el a szakállad egy hi-fi toronyra, azon meg kellett szakadni. Egyszer még arra is vettem a fáradtságot, hogy végig nézzek egy VB-t 1986-ban, ami az idő eltolódás miatt nálunk az éjszaka közepén kezdődött. Volt szerencsém élőben végig "élvezni" a Szovjetunióval játszott meccsünket is, ami után nem sokkal a Voga – Turnovszky páros azt énekelte, hogy 3:0 a félidőben, a végén meg 6:0. Parallel valóságként viszont ott volt imádott apai nagyapám, aki egy NB I-es (egyszer majdnem válogatott is) focista volt, s karrierjének a II. világháború kitörése vetett végett. Nyugdíjasként barkácsolt (működő) házi telefont, a környező országokat befogó TV antennát, ám a legnagyobb teljesítménye az volt, mikor egyszer hátra hívott a kertbe, hogy rúgja nekem a pöttyöst. Szó szerint az volt, egy kissé már leeresztett gumilabda, de olyan komolyan vette a játékot, mintha a Wembley-ben lettünk volna. Beállított két fa közé, a kaput imitálva és kvázi 11-es lövésekkel bombázott. Már az elején sem kímélt, néha kiabált is, én meg nem értettem, hogy miért kell ezt ennyire komolyan venni. Mindegy, gondoltam rugdossa, én meg kifejezetten az iránta való szeretetemből merültem bele egyre jobban a játékba. Egy komplett kiképzés volt, erre később jöttem rá. Azzal kezdte, hogy megtanította a kapusok összes hibáját és belém verte, hogy ne féljek a labdától. Egy idő után visszamentem a srácokhoz a panelházaktól ölelt kis pályára és azt mondtam, hogy szeretnék védeni. Még akkor sem érdekelt a foci, csak kíváncsi voltam, hogy mindaz, amit nagyapám belém nevelt, működik-e a "gyakorlatban" is. Működött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ki lettem rekesztve. Néhány mérkőzés után azt mondták, ha én állok a kapuban, nem játsszák le a meccset, mert nincs értelme. Aztán eljött a nagy pálya is. Imádtam. Kapuból nézve teljesen más egy meccs. A kapus végig feszült, de ha szereti azt amit csinál, ez egy nagyon kellemes feszültség. Minden idegszálával követnie kell a labda mozgását, hisz folyamatos presszió alatt van. Egy külön világ. Része a csapatnak, de a periférián mozog, magányos poszton, még a kommunikációból is ki van rekesztve. Ő az egyetlen, akinek még az öltözéke is más. Végig a háttérben van, viszont ha egyszer ráirányul a figyelem, akkor senki más nem helyettesítheti. Ahogy Sándor Pál filmjében Robinson, a legendás kapus félfájára oda volt akasztva a fegyver, úgy nekem is, csak képletesen. Az első és egyetlen gólom nagykapuban úgy ért egy osztálykiránduláson, hogy bal kéz mutató ujjbegyével még érintettem a labdát felső kapufa alatt, aztán filmszakadás, a földön fekve tértem magamhoz. Akkor tudtam meg, hogy vállficamos vagyok. Szerencsére akkor, egy kis idő után visszaugrott magától, de onnantól kezdve már haszna vehetetlen voltam. Még kétszer álltam be kapuba, de már nem mertem igazán a labda után nyúlni. Olyan nevetséges gólokat kaptam be, amit én is szégyenletesnek tartottam, játékos társaim pedig ki voltak kelve magukból, hogy mi a francot művelek. A második meccs közepén fogtam a képletesen félfára akasztott hatlövetűt, lesétáltam a pályáról és tarkón lőttem a bennem élő kapust. Mint minden becsületes szellem, még ma is megtalál párszor.

74950_153767548104447_511211224_n.jpg

A Szent András Sörfőzde nemrég kirukkolt Hathárom nevű porterével, ami hasznos a sörfogyasztó társadalomnak és esetleg izgalmas a szakmának is. A névválasztás nem sugároz felsőbbrendű nacionalizmust, épp ellenkezőleg. Ezzel a tradicionális angol fajtával játékosság és egy fajta baráti visszatekintés érhető tetten. Először mégis kissé gyanakodva tekintettem erre a sörre, mert azt gondoltam, hogy csak egy hatásvadász cucc. Az sem lett volna baj amúgy, de ez egy kifejezetten kellemes sör. A habzása megfelelő, fekete cseresznye szín. Édeskés, étcsokis illat. Étcsokis, vaníliás, likőrös, konyakmeggyes íz világ, kulturált füstös lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

Az alábbi képeslapot foci kedvelő olvasóimnak adom közre. Nagyapám kapta Amerikából a Ferencváros csapatától. Külön érdekesség Puskás Öcsi aláírása, aki ekkor csak mint vendég játszott a Fradinál.

18893286_278413459231184_906234401678183607_n.jpg

18922588_278413455897851_7617697294358789793_o.jpg

süti beállítások módosítása