Beers & Books

Reczer Gábor az ász - Ace of Flakes

2019. április 14. - Dr. Mabuse

20190412_163808.jpg

Reczer Gábor elérkezett kollab szériája 12. egyben záró darabjához. Egy évvel ezelőtt azt ígérte, hogy 12 hónapon át havonta lefőz egy limitált szériás (1000 liter) sört, amit minden esetben más sörfőzővel alkot meg. Elérkezett a vég és az mindig csöppnyi szomorúsággal jár, ha egy kedvelt széria befejeződik.  Ugyanakkor egy teljes, befejezett "művet" könyvelhet el, kitűzött céljának megfelelően.

A sorozat utolsó darabja az Uradalmi Sörmanufaktúrával készített Ace of Flakes névre hallgató imperial white IPA lett. A pikk ászból (egy Motörhead szám és lemezcím is) kinyert név utal a sörben lévő búza- és zabpehelyre. Többször ekéztem már (megérdemelten) a széria címkéit – egy-két kivétellel – így nagyon örülök, hogy zárásképp csak dicsérő szavakkal illethetem a megjelenést. A Viktoriánus korabeli ciánnal festett sötétzöld tapétákat idéző, aranyszínű ornamentikára hajazó komlóindák pikk szimbólumba keretezve már önmagában is telitalálat, az ezüst alapú fekete felírat szalagszerű kiemelése pedig nemcsak informatív célt szolgál, de egyben rangot ad a címke eleganciájának. Lett volna még csiszolni való a megjelenésen (a hátteret tekintve például), de ne álljunk egyből az égi manna alá, az előzményeket tekintve ez így is csillagos ötös, ha pedig a nemzetközi szintet veszem, egy 10-es skálán tud nálam hetet, ami nem kevés.

A történelem ismétli önmagát (más megközelítésből újra ugyanazokat a kérdéseket teszi fel), itt is megtörtént az a malőr, ami az Easy Peasy-nél, miszerint a gyümölcs (jelen esetben citrusfélék) úgy leült a tartály aljára, hogy azzal viszonylag jelentős mennyiségű sör "ment a levesbe", így a limitáltnál is limitáltabb lett a széria utolsó darabja. Szép és nemes búcsú ez így is, ami ugyanakkor jelentheti egy új korszak nyitányát. Reczer Gábor tehetségéhez méltó egy olyan sörrel zárnia, ami ha nem is unikális, de a magyar palettán tudtommal egyáltalán nem létező fajta. Talán nem véletlen, nem valószínű, hogy túl nagy karriert futna be, számomra is inkább csak hangulati elem, nem emelném be a "core"-ba. Meg kell mutatnia magát, ahogy egy divattervező ruháit sem viselik feltétlenül a hétköznapokban, egyfajta referenciáként álmodják és mutatják be ruhakölteményeiket. Ezt a sört viszont megisszák és nagyon jól teszik, mert egy nagyon kellemes, remek habzású, tükrös aranysárga színű, gyümölcsös, mézes aroma komló illatú buborékról beszélgetünk. Mandarinos, pomelos, ananászos, citrusos, enyhén banános íz világ, citrushéjas, grapefruitos lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas, lágy, selymes kortyérzettel.

Örülök, hogy a Reczer Ser "krónikása" lehettem 1 éven keresztül, külön köszönet Gábornak, hogy mindig kaptam egy üveg kóstolót, de főként azért, hogy egyszer sem kellett negatív kritikát írnom a söreiről. "Szép volt fiúk!" – zengi (remélem) a tömeg én meg csak annyit mondok a backstage-ben, hogy csak így tovább, barátom, illetve nem csak így, ennél  még sokkal jobban.

"Végeredmény lámának" - Dreher Gold

20190317_131447.jpg

A kisüzemi sörfőzésnek hála, a nagyüzemek is igyekeznek felzárkózni a trendhez, persze csak óvatosan, kis lépésekkel, hogy azért ne vesszenek tömeges fogyasztó bázist, ugyanakkor el is tudják adni magukat, mint akik értik a kor szavát, de valójában a parasztvakításon nem tudnak túl lépni. A Dreher Classicból Dreher Gold lett, azzal a kegyes gesztussal, hogy az alap léből kivonták a kukorica grízt + feltűntették, hogy kétféle komlóval készült cuccról van szó, ami minden bizonnyal komlókivonatot takar. Az osztrák gyökerekkel rendelkező Dreher ma már tradicionális magyar sörnek számít, pedig, Anton Dreher 1862-ben felvásárolta Schmidt Péter Kőbányai Serfőző Társaságát, mivel az komoly konkurenciát jelentett számára. Halála után fia – akit mi Dreher Antalként ismerünk – vette át a gyárat és jelentős fejlesztéseket hajtott végre, aminek köszönhetően a gyár Európa vezető sörgyárai közé emelkedett. Az '50-es években levezényelt államosítás után az összes Kőbányán található sörfőzdét összevonták és így jött létre a Kőbányai Sörgyár Nemzeti Vállalat. A Kőbányai lett a népsör vagy, ahogy sokan nevezték a "Kőbaltás", ami nem volt ám olyan rossz, bár a palackos verzióban volt egy kissé kellemetlen keserű utóíz (ezt ma már lecsengésnek neveznénk), amit a vizes test hamar feledtetett. Ezt itta minden becsületes polgár (leánykori nevén elvtárs) és lázadó, ha volt valaha konszenzus, az bizony a kocsmák népe által kitaposott úton dübörgő proletár had kissé megfakult munkakedvéből vegyesen táplálkozó ifjúság reform törekvéseivel hangos csimborasszója. A Kádár rendszerben a Fradi tábor is vindikálta magának azt a jogot, miszerint a zöld üveges Kőbányait saját sörüknek tekintették és a sors fintora, ebből volt tényleg kevesebb. Pedig semmi másról nincs szó, mint vassal "szennyezett" üvegről. A zöldnek 2, a barnának 3 elektron van a külső elektronhéján. A '80-as években 4 évet lehúztam a Zuglói Közértvállalat boltjaiban kötelező szakmai gyakorlatként és tanúsíthatom, hogy mikor kivittük a sört az eladótérbe, valóban a zöldeket kapkodták el elsőként. Akkoriban a Fradi tábor volt ennek az influencere, hisz kórusban üvöltötték, hogy ez az ő sörük, "De melyik? A zöld üveges, fehér kupakos". Ez utóbbi persze hallgatólagosan elfogadott csúsztatás volt, hisz soha nem volt az a kupak fehér. Egyszerű fém volt, senkit nem érdekeltek akkor még esztétikai kérdések. A Kőbányai csapolva volt a legjobb a Kőbányai úton, a sörfőzde "kertjében", ami egy beton komplexum volt és a sört unott csaposok "gurították" ki a delikvens elé egy lyukacsos vizes fémpulton. Ha jól emlékszem 7 Ft./korsó áron ittam akkor és nem csak a legjobb ár, de a legjobb minőség is volt akkor, masszív fehér habbal, frissítő hatással "pöttyös" korsóban.

1987-től a Dreher elkezdte gyártani a Lagert, a Pilst és a Bakot. Itt készült még az Arany Ászok, a Kőbányai Világos, valamint a licensz alapján a dán Tuborg és a német HB és ők forgalmazták még a Pilsner Urquellt is.

A Gold veszi át az alfahím szerepet a Classic után, a "Meghalt a király, éljen a király!" elve alapján. Nagy változást senki életében nem fog hozni, inkább a külvárosi/vidéki ivót célozza meg (ha egyáltalán), de az meg csak legyint, szarik rá, Unicum mellé nem mindegy? Akkor kinek/minek is kell(ett) ez? Tán, csak önmaguk megnyugtatására, hogy haladnak a korral.

 Ez van: remek habzás. Tükrös arany sárga szín. Jellegzetes lageres maláta illat. Jellegtelen enyhén édeskés malátás, kissé füves íz világ, lecsengésében leheletnyi komló érzettel Nem túl testes, közepesen szénsavas.

Pityesz és Savanya - Reczer kollab 11. Csikar

53055659_2469773569763762_1454090495507562496_o.jpg

Az IPA elcsépeltté válásával a kraftnak szüksége volt a megújulásra. A dizájn felturbózása sokat segített (hazánkban ez még várat magára), a különböző alfajok, mint a West Coast, a New England, illetve újabban a Brut sem tudta feledtetni azt a sematikus tényt, hogy jó, jó, de ez akkor is csak egy IPA. Valahogy az olyan fajták, mint az altbier, a red ale, az English bitter, a Kölsch vagy a rozssör nem szólítottak meg széles tömegeket, inkább csak bizonyos sörfőzök/sörfőzdék fantáziáját mozgatták meg. Születtek remek sörök ezen műfajokban is, de most nem nekik áll a zászló. Ez azonban még változhat, ahogy nagy valószínűséggel fog is. A sour ale megjelenésével és remek marketing hadjáratával sikerült egy – a végtelenségig radikalizálható – igencsak megosztó sört produkálnia az újhullámos sörfőzésnek. Annak idején már az IPA-knak is megvoltak a fanyalgói (legtöbbször azzal a váddal illetve, hogy azt a legkönnyebb csinálni, csak teli kell tolni komlóval), de azért iszogatták ők is, a széles palettáról volt, ami még nekik is ízlett. A savanyú azonban már egészen más. Ez egy könyörtelen, megosztó műfaj. Egy idő után a forradalmat is forradalmasítani kell, mert konvencionálissá és dögunalmassá válik. Végül vagy elfeledik vagy múzeumokban mutogatják. Amíg képes megújulni, addig viszont megőrzi fiatalos lendületét és úgy tűnik sosem öregszik meg. Ha a craft/kraft rock 'n' roll, az IPA a rockabilly, a sour pedig psychobilly, a kisüzemi sörfőzés punk "vadhajtása". A sour ale most csúcsra van járatva, sokan szeretik is és sokakkal elhitették, hogy szeretik (ők a hangosabb harciasabb réteg, ha ki kell állni a savanyú sör mellett). Azért kíváncsi vagyok, milyen tábort tudhat magának, teszem azt öt év múlva, mennyire múlandó a dicsősége. Ha nem csak divat sörről beszélünk, az a legjobb. Mindenki igya azt, amit szeret. Bizonyos dolgok megítélése változik, ha megfelelő tálalást kap. Gyerekkoromban a biciklit le se szarták, mert a szegénységgel párosították, de amióta csodagépek vannak és be lehet öltözni biciklis lovagnak, azóta fiatalos, menő dolog lett. Aztán itt volt a '90-es évek eleje/közepe két nagy zenei divat hulláma a klezmer és az ír népzene (ez kulminált aztán a world music-ba, ami mára szintén kifulladni látszik). Akkor, értelmiségi körökben hatalmas tábora volt ezeknek a zenéknek, ma meg már ki hallgatja ezeket? Pedig tradicionális, nagy múltú, ma is létező műfajokról van szó. Sosem titkoltam, hogy egyáltalán nem vagyok a sour ale-k kedvelője, de mielőtt a savanyított sörök ellenpápájává avanzsáltam volna még időben bekaptam egy védhetetlen gólt Reczer Gábortól. A kollab széria 11. utolsó előtti csapattagja egy tőzegáfonyás sour ale (immár a harmadik savanyított sör a szériában). A tettestárs ezúttal a rock 'n' roll, elsősorban a psychobilly szcénából is jól ismert Mausecz Ádám (MONYO Brewing).

Minden palackos sör elfogyasztása elsőként a címke szemrevételezésével kezdődik, ami ez esetben (sajnos) okoz némi meglepetést. A képen egy psychobilly frizurás áfonya bogyó "gyomorszájon" vág egy sárga tubust, ami hirtelen ötlettől vezérelve fekete savat hány (rá van írva, hogy SAV, irgalom atyja, ne hagyj el!) egy acélkék rakétára vagy mi a tököm az. Mindegy is, elhanyagolható nüansz ez már a hófödte, vöröslő hegyek árnyékában. Értem én az alkalmazott brechti elidegenítő hatást, ami punkos attitűdöt kölcsönöz a megjelenésnek, de ami ennyire direkt és nem bíz rá semmit a szemlélődő fantáziájára, az csak egy alsó közepes gyerek rajzzal hozható párhuzamba. Szerencsére a sör nem ilyen. Olyannyira, hogy nemcsak a legjobb sour ale, amit életemben valaha ittam, hanem gyökeresen változtatta meg a savanyított sörökről alkotott kissé lesújtó véleményemet is. Extra sourként aposztrofálja magát, maga Reczer Gábor is úgy harangozta be Fb. oldalán, hogy ez bizony sav, ne legyenek illúzióink. A Csikar név talán hascsikarásra utal – nekem legalábbis ez ugrott be elsőre – ez ügyben magától a mestertől sem kaptam egzakt magyarázatot, csupán annyit tudtam meg, hogy a név Ádám ötlete volt. Ez az a fajta kaján sztori, mikor először filmre vitték a Hosszú álmot, ám a kész forgatókönyv végére már csak a gyilkos kiléte hiányzott. Az egész stáb olvasta a regényt, de senki nem tudta megmondani ki az. Végül kínjukban felhívták Raymond Chandlert, ugyan árulja már nekik, de ő is teljesen tanácstalan volt. A beharangozó után fel voltam készülve a legrosszabbra, de ittam én már ennél extrémebbet, ami számomra egy közel ihatatlan, alkoholos szénsavas almaecet. A sör habzása megfelelő, hamar összeesik. Fekete cseresznye szín, piros gyümölcsös, fanyar illat jellemzi. Áfonyás, ribizlis íz világ, egres héjas utóízzel, joghurtos lecsengéssel. Komló érzet nincs vagy annyira elenyésző, amit nem sikerült nyakon csípnem. Közepesen testes és szénsavas, kiváló sör. Valójában egy fanyar gyümölcs bomba, amit lehetetlen kellőképp dicsérnem. A bennem lezajlott paradigmaváltást pedig külön le kell gratulálnom. "Mert, van ám itt kultúra!"

img_6128.JPG

Hathárom, a porter

img_5996.JPG

Már az elején szeretném leszögezni, hogy a sport iránti érdeklődésem (beleértve focit is) minimálisnak sem mondható. Olyan szinten voltam tájékozatlan, hogy a híres 6:3-ról sem tudtam, hogy mitől olyan borzasztóan jelentős. A Rákosi korszakban megvertük az '50-es években az angolokat, ráadásul hazai pályán, ez rendben van. Természetesen sose vitattam ennek a jelentőségét, csak azt nem értettem, hogy ez miért hivatkozási alap mind a mai napig. Soha nem létezett nemzeti dicsőségünk kártyapaklijában ez az ász és a joker is. Meg valahogy mindig ez van. Magyarország? Puskás, Unicum, téli szalámi, gulyás, 6:3, na meg a magyar nők/lányok. Az utóbbi időben felkerültünk a világ sör térképére is, ez mindenképpen komoly teljesítmény. Foci tekintetében én is érintett voltam fiatalkoromban, ezt, annak idején, fiúgyermekként, megúszni sem nagyon lehetett. Nyitott voltam ugyan, de mindig borzasztó béna. Nem okozott semmiféle törést, ha a srácok a panelházaktól ölelt kis pályán egy pillanat alatt elvették tőlem a labdát (értsd: leszereltek), mert soha nem érdekelt. Jártam tizenéves koromban meccsekre is haverjaimmal (kettős rangadókon is voltunk párszor a Népstadionban), de rájöttem, egy idő után, hogy nem köt le ez az egész. Néhányszor jó helyre pozicionáltuk magunkat (nem a HC szektorba) ahol az volt a legjobb, hogy időnként jó dumákat lehetett hallani. Amikor valaki bekiabálta Disztl Péternek a Vidi kapusának, hogy cseréld el a szakállad egy hi-fi toronyra, azon meg kellett szakadni. Egyszer még arra is vettem a fáradtságot, hogy végig nézzek egy VB-t 1986-ban, ami az idő eltolódás miatt nálunk az éjszaka közepén kezdődött. Volt szerencsém élőben végig "élvezni" a Szovjetunióval játszott meccsünket is, ami után nem sokkal a Voga – Turnovszky páros azt énekelte, hogy 3:0 a félidőben, a végén meg 6:0. Parallel valóságként viszont ott volt imádott apai nagyapám, aki egy NB I-es (egyszer majdnem válogatott is) focista volt, s karrierjének a II. világháború kitörése vetett végett. Nyugdíjasként barkácsolt (működő) házi telefont, a környező országokat befogó TV antennát, ám a legnagyobb teljesítménye az volt, mikor egyszer hátra hívott a kertbe, hogy rúgja nekem a pöttyöst. Szó szerint az volt, egy kissé már leeresztett gumilabda, de olyan komolyan vette a játékot, mintha a Wembley-ben lettünk volna. Beállított két fa közé, a kaput imitálva és kvázi 11-es lövésekkel bombázott. Már az elején sem kímélt, néha kiabált is, én meg nem értettem, hogy miért kell ezt ennyire komolyan venni. Mindegy, gondoltam rugdossa, én meg kifejezetten az iránta való szeretetemből merültem bele egyre jobban a játékba. Egy komplett kiképzés volt, erre később jöttem rá. Azzal kezdte, hogy megtanította a kapusok összes hibáját és belém verte, hogy ne féljek a labdától. Egy idő után visszamentem a srácokhoz a panelházaktól ölelt kis pályára és azt mondtam, hogy szeretnék védeni. Még akkor sem érdekelt a foci, csak kíváncsi voltam, hogy mindaz, amit nagyapám belém nevelt, működik-e a "gyakorlatban" is. Működött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ki lettem rekesztve. Néhány mérkőzés után azt mondták, ha én állok a kapuban, nem játsszák le a meccset, mert nincs értelme. Aztán eljött a nagy pálya is. Imádtam. Kapuból nézve teljesen más egy meccs. A kapus végig feszült, de ha szereti azt amit csinál, ez egy nagyon kellemes feszültség. Minden idegszálával követnie kell a labda mozgását, hisz folyamatos presszió alatt van. Egy külön világ. Része a csapatnak, de a periférián mozog, magányos poszton, még a kommunikációból is ki van rekesztve. Ő az egyetlen, akinek még az öltözéke is más. Végig a háttérben van, viszont ha egyszer ráirányul a figyelem, akkor senki más nem helyettesítheti. Ahogy Sándor Pál filmjében Robinson, a legendás kapus félfájára oda volt akasztva a fegyver, úgy nekem is, csak képletesen. Az első és egyetlen gólom nagykapuban úgy ért egy osztálykiránduláson, hogy bal kéz mutató ujjbegyével még érintettem a labdát felső kapufa alatt, aztán filmszakadás, a földön fekve tértem magamhoz. Akkor tudtam meg, hogy vállficamos vagyok. Szerencsére akkor, egy kis idő után visszaugrott magától, de onnantól kezdve már haszna vehetetlen voltam. Még kétszer álltam be kapuba, de már nem mertem igazán a labda után nyúlni. Olyan nevetséges gólokat kaptam be, amit én is szégyenletesnek tartottam, játékos társaim pedig ki voltak kelve magukból, hogy mi a francot művelek. A második meccs közepén fogtam a képletesen félfára akasztott hatlövetűt, lesétáltam a pályáról és tarkón lőttem a bennem élő kapust. Mint minden becsületes szellem, még ma is megtalál párszor.

74950_153767548104447_511211224_n.jpg

A Szent András Sörfőzde nemrég kirukkolt Hathárom nevű porterével, ami hasznos a sörfogyasztó társadalomnak és esetleg izgalmas a szakmának is. A névválasztás nem sugároz felsőbbrendű nacionalizmust, épp ellenkezőleg. Ezzel a tradicionális angol fajtával játékosság és egy fajta baráti visszatekintés érhető tetten. Először mégis kissé gyanakodva tekintettem erre a sörre, mert azt gondoltam, hogy csak egy hatásvadász cucc. Az sem lett volna baj amúgy, de ez egy kifejezetten kellemes sör. A habzása megfelelő, fekete cseresznye szín. Édeskés, étcsokis illat. Étcsokis, vaníliás, likőrös, konyakmeggyes íz világ, kulturált füstös lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

Az alábbi képeslapot foci kedvelő olvasóimnak adom közre. Nagyapám kapta Amerikából a Ferencváros csapatától. Külön érdekesség Puskás Öcsi aláírása, aki ekkor csak mint vendég játszott a Fradinál.

18893286_278413459231184_906234401678183607_n.jpg

18922588_278413455897851_7617697294358789793_o.jpg

„Egy kecske nem csinál nyarat” - Kozel, új recepttel

img_6033.JPG

Először Szlovákiában (Kalondán) ittam Kozelt egy falusi ház kertjében, a 2000-es évek elején, ahol a bulik nem ritkán 1 hétig tartottak. A WC pottyantós volt, a kutya harcias, de mindenki adott neki egy szelet párizsit és onnantól öri-barikká váltunk. Egy, már korosodó nagy szakállú hobo barátom, aki szerette ugyanazt (az általa kreált) viccet többször is elmondani (mégsem volt fárasztó) majd' minden Kozel felbontása előtt felmutatta nekem az üveg címkés felét és mérsékelt színpadias ünnepélyességgel annyit mondott: "Gyurika! Egy kecske nem csinál nyarat." és kacsintott. Sajnos, évek óta nem kacsint már, viszont, azóta is, ha Kozelt látok, mindig eszembe jut, hát, miért ne emlékeznék meg róla. Egyszer-kétszer belefutottam a hazai Kozelekbe is, a szüreti komlós különösen felkeltette az érdeklődésemet, de egyik sem tett rám különösebben nagy hatást, így nem foglalkoztam velük. A napokban azonban betalált egy TV reklám, ami igen ritka, mert általában minimális ingerenciát sem váltanak ki belőlem, főként, hogy esélyt sem adok nekik. Most mégis így alakult, mivel térültem-fordultam, nem kapcsoltam el, egy impozáns "verbunk" pedig egyszer csak azt hirdette, hogy itt a Kecske új recepttel. Ha már így hozta a sors, fejembe vettem, hogy szerzek egyet, s mivel egy messze menően elérhető célt tűztem ki magam elé, a mai napon lecsaptam egyet a megfelelő polcról, a megfelelő áruházban. Csak dobozos kiszerelésben találtam, az árát nem is nagyon néztem, de az egészen biztos, hogy 300 forint alatti összegről beszélgetünk. Tele az élet(ünk) rossz döntésekkel és elszalasztott lehetőségekkel, legalább az apróságokban legyünk könyörtelenek. 18 és a halál közt az ember azt gondolja, mindenre van ideje és övé a világ. 30 évvel később az Univerzum meghódítását bizonytalan időre elnapolja, egyre jobban hisz a reinkarnációban (mint újra gondolt menekülési opcióban) és apró vélt vagy valós örömöknek szenteli az életét. Ha a társkeresők is kellőképpen lehervasztják, onnan már csak egy lépés, hogy komolyan fontolóra vegye, hogy lehet-e a kecskével? Lehet bizony és ez a kecske elég kellemes csalódást okozott, bár titkon mertem remélni, hogy így lesz. Pedzegetem már egy ideje, hogy a kisüzemi termelés hat, sőt ha teheti (és tegye, amíg lehet) nyomást is gyakorol a nagyüzemekre. Egészséges szimbiózis ez és végül a fogyasztó húzza a hosszabbat. Ez helyes és szimpatikus, elvégre ők a célközönség.

Így, a vége felé, annyit azért megemlítenék, hogy egy remek habzású, tükrös aranysárga színű sörről van szó, kellemes, édeskés maláta illattal. Közepesen testes és szénsavas, a korty érzet selymes, érezhetően tolták bele a malátát rendesen. (A Balling fokkal továbbra sem fárasztják a magyar fogyasztót). Lecsengésében jön a komló, kulturáltan, de azért kellő biztonsággal. Mit mondjak, nálam betalált. Az a bizonyos sokat emlegetett ár/érték arány jól működik. Ennyiért élvezzük, amíg lehet. Ne feledjük, a 2/3-ad országában élünk, nem lehet tudni, mit hoz a holnap…

Pofán csapott egyszerűség - Dreher Red ale

img_5898.JPG

Üdvözletes a Dreher (tulajdonos a japán Asahi) részéről, hogy halad a korral. Megtették már pár éve, amikor rádöbbentek, hogy a kraft kiharapott egy jó kis szeletet a piacból, de nem feltétlenül ez kellett, hogy motiválja a céget. A Dreher vezető márka, mondhatnák, hogy szarunk az egész sör forradalomra, veszik a söreinket olcsón, viszont nagy mennyiségben és ezzel jól elvagyunk az idők végezetéig. Az elmúlt pár évben többször rácáfoltak már erre, a viszonylag alacsony árat viszont szem előtt kell tartaniuk (folyamatosan), így az alapanyagokkal takarékosan kell bánniuk. Ilyen szűk keretek közt mozogva bármely sörfőző megszorulna, ha magas minőséget szeretne csinálni. Elmúltak a daliás idők, amikor "szarból aranyat" lehetett csinálni. Amikor a Paramount megbízta Francis Ford Coppolát, hogy forgassa le a Keresztapát, akkor egy kifejezetten "B" kategóriás, nagyjából másfél órás gengszter filmben gondolkoztak. Fogalmuk sem volt, hogy a Mester ennyit kihoz, egy (nem) mellesleg olyan szerzőből, aki a saját családja kedves lúzere volt. Ha már itt tarunk, engedtessék meg egy rövid sztori a film kapcsán, igazolva, hogy az őszinteség a leghitelesebb. A film nyitó jelenete Luca Brasi magolásával kezdődik. Lenny Montana alakítja, aki annyira be volt szarva, hogy Marlon Brandoval kell együtt szerepelnie, hogy ott helyben biflázta a szöveget. Coppola persze felismerte az óriási lehetőséget és leforgatta. Így – paradox módon – behozta a valóságot a fikcióba. A Dreher pedig úgy tűnik, hogy a valóság egy oly kis szeletébe harapott bele, ami Magyarországon egy piaci rés (nagyüzemeket tekintve legalábbis). A vörös söröktől még a kisüzemek is ódzkodnak, mondván, nem piacképes. Erre a Dreher kihoz egy Red ale-t?

Megjelenésre ugyanaz (a Maisel-től lenyúlt) dizájn, mint a Pale ale-nél, csak vörösben. Kitöltve gyönyörű habzás, masszív tört fehér hab, ami az utolsó korty végéig megmarad. Borostyán szín, hamar elillanó aroma komló illat. Pozitívumként említendő, hogy régi jó barátunk, a Chinook komló "támad" először, ami – mondjuk meg őszintén – csodákat tud tenni minden téren. Enyhén karamelles, citrus héjas ízvilág, barackos, sárga dinnyés lecsengéssel. A Chinook komló rögtön kiütközik, ahogy illatában is, de hamar elveszti jellegzetes karakterét. Nem túl testes, közepesen szénsavas sör, összességében becsületes munka.

Nagy öröm és nagy elismerés a Drehernek, hogy egy vörös sörrel jött ki és hogy ezt még iható formában is tette. Pár lépés és a cég talán még megfizethető jó söröket is fog gyártani. Ezzel a sörrel mindenesetre sikerült egy szép gólt lőniük.

img_5902.JPG

APA kocsit hajt

img_5323.JPG

Nyomás alatt van a nagyüzemi sörgyártás, méghozzá sok lúd disznót győz alapon. Dicséretes törekvés, hogy lépést tartsanak a kisüzemekkel, de az a paradox helyzet alakult, hogy a verseny kioltotta verseny mivoltát és párhuzamos univerzumokban hódolnak a fogyasztók kedveiért. A kisüzemi felső erjesztésű sörök már évek óta alakítják a hazai piacot, de akkor eszmélnek igazán, amikor a nagyüzemek is kezdenek utánuk menni. Rég meg tehették volna ezt (a nagyüzemek), de kellett egy kraft ahhoz, hogy végre felébredjenek. Ugyanakkor – annak ellenére, hogy hazánknak nincs számottevő sörös múltja – nyugodtan rámehettek volna a minőségi lager gyártásra, simán meg tudták volna csinálni. Megvolt a szakértelem és a felszerelés is, pontosan tudták, hogy mit állítanak elő, mint ahogy pontosan tudják ma is. Futnak a kraft után, olykor nem is kevés sikerrel, holott helyzeti előnyben vannak. Voltak és lesznek is. Most visszanyal a fagyi és a kígyó önfarkába harap, hisz amit előállítanak az egy 3D-s nyomtatóval megegyező prodoktum. Nem kellene feltétlen ezt a vonalat követniük, de úgy látszik a magyar nagyüzemek karmája ez. Nem tudni kiket akarnak megcélozni ezekkel a leképezett sörökkel. A sör geekeket biztos nem, az átlagfogyasztó pedig nem valószínű, hogy rá fog szokni ilyesmikre. Egyrészt, mert nem ezeken szocializálódott, másrészt, ha ilyesmit akar inni, azt megveszi/megteszi a megfelelő helyen. Van egy vékony szegmens (talán!), aki azt mondja, hogy ha kerti buli van, akkor mondjuk ne egy Soproni lagert igyuk, hanem az IPA-t, másrészről APA-t és így tovább, de tök mindegy, mint ahogy nekem is az lenne. Vagy sört iszom vagy bulizok. Sikk lehet persze IPA, APA feltárulkozó hűtővel bulit tartani, de a vége mégis csak az, hogy minek. Minden nagyüzemi felső erjesztésű sör csak silány másolata a kisüzemieknek, akkor meg már miért ne innák a hagyományos lagert? A fővárosi fogyasztókat még csak-csak meg lehet fogni ezekkel, de nem kell messzire mennünk Budapesten belül sem, elég egy külvárosi krimót kiszemelni, ahol, ha ilyet akarnánk eladni, a kedves delikvens csak annyit kérdezne, ez meg mi a faszom? Érdekes tehát, de nem rossz kísérlet. A Soproni és a Pécsi Sörgyár is kihozott egy APA-t, hogy haladjon a korral. A Pécsit én csak dobozos verzióban láttam, a Soproni létezik üvegesben is. Ez utóbbi az "Óvatos duhaj" szériában hozta ki ezt a feltűnően kék címkés sört, gondolván, hogy majd beleilleszkedik a sorozatba, de sikerült egy sufni-tuning főzettel kirukkolniuk. Érdekes módon a Pécsi sikerült jobban, ami nagy meglepetés. Kiváló habzás, marad is egy ujjnyi tömör fehér hab. Opálos arany sárga szín. Enyhén élesztős, alig észrevehetően komlós, némi fanyar háttér illattal. Grapefruitosan keserű ízzel indít, majd némi citrusosság bontakozik ki, a Pécsitől már oly ismerős kissé túltolt lisztes élesztős ízzel vállvetve, a háttérben némi fanyarsággal. Lecsengésében ugyanaz a kesernyésség köszön vissza, mint az indító kortynál. A jótól távol áll, de összességében nem olyan rossz,

Soproni: Kiváló habzás, masszív tömör fehér hab. Opálos, ködös borostyán szín. Citrusos aroma komló illat. Hamar lecsengő citrusos, trópusi gyümölcsös, vágott füves íz világ, maláta lecsengéssel, kellemetlen enyhén kesernyés utóízzel. Unfrankó meló.

img_5320.JPG

Nem mutiból készült - Szentandrás Mutti hoplager

img_5461.JPG

A Szentandrás Sörfőzde viszonylag új söre egy hoplager ami a keresztségben a Mutti nevet kapta. A címkével nem sokat szaroztak, ugyanaz a betakarító kombájn látható rajta, mint az Ogrén, csak kékben. Ahogy azt már (újabban) megszokhattuk a főzdétől az EBC és az IBU szám mellett feltűntetik az ajánlott fogyasztási hőmérsékletet, az ajánlott ételt (ez esetben egy hambi, mi más) és az ajánlott pohárformát is. Jó ötlet volt kirukkolni egy ilyen sörrel. Egyrészt, mert divatos, másrészt egy jól kitalált, méltán népszerű műfaj. Jól is van ez így, mondtuk az első szériát megkóstolva. Kitöltve hoz egy remek habzást, a színe tükrös aranysárga. Citrusos aroma komló illat fogad, már ott a pont. Ízre citrus héjas, zöld fűszeres, füves, icipicit olajos textura, enyhén karamelles lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas sör. Ez van, mondja az egyszeri paraszt sörivó, jójaz és tényleg jó. Működik, megéri az árát, azt' hellovín. Na, jó, de kijön a második kör, azt' változnak a dolgok, ugyebár. De miért? Valamiért ez a főzde fejlövése, hogy hangolgatnak a recepten. De miért? A következő főzet már szikárabb lett, ami nem feltétlenül baj, de ha valaki megszerette a Muttit és nem tudja, mi folyik a háttérben, az jó esetben néz egy nagyot, aztán lehet, hogy leszoktatja magát erről a sörről (is). Mire jó ez, kérdezhetnénk joggal. Egy közepes kapacitású főzde nem kell, hogy a kraft felé nyomuljon, vannak ott már épp elegen. Van elég kísérletező kedvű vegyész, akik nem mellesleg (még) nem látják a zsákutca végét, amibe oly nagy kedvvel és magabiztossággal vezették be önmagukat. De miért? Nem kell mindig új dolgokon agyalni, ahogy nem kell hetente új sörrel se kijönni. Elég egy stabil jó középvonalat húzni és azt – ha nem is mindenki, de – nagyon sokan fogják szeretni. De miért? Mert sokat akar a kraft (ráadásul egyszerre akarja mindezt), azt' nem bírja a fogyasztó farka. A Szentandrás Sörfőzde – akárhányszor lantomba csapok, ezt mindig megéneklem – hivatott lenne egy markáns demarkációs vonalat húzni (ahogy ezt már meg is tette), ha viszont így folytatja, könnyen lehet, hogy saját sírja első ásónyomait vélhetjük felfedezni. Akárhogy, én drukkolok a főzdének, mert szeretem, jónak tartom és ha ők úgy gondolják, hogy a kraft fújja a Passzát szelet, akkor innen üzenem, hogy széllel szemben igazán emberes… De miért? Ábel! Apád nem volt üveges.

Custom T30 - Reczer Tropical Tiger

img_5743.JPG

A Reczer Kollab széria első évada a 10. részhez érkezett és ez a Niagara befagyásával ellentétben még mindig kiválóan folyik. Az évszaknak megfelelően egy – a Balkezessel együtt főzött – kávés stoutot kaptunk, ami nem más, mint a jó öreg T30 újra gondolása, egyfajta variációja, Tropical Tiger néven. Így egy téli sörrel némi nyári (trópusi) hangulatot is ad, ambivalens képet adva ki ezzel összességében, ami kaján dupla csavar, még akkor is, ha nem feltétlenül ez volt a cél. A címkén az okkersárga háttérből (kissé fallikus felhanggal) előtörő II. világháborús tank egy kávébab földön tart előre, miközben a háttérben "hagyott" pálmafák kissé külön életet élnek, s ezzel a perspektivikus bakival inkább hatnak dísznövényként, mint a természetes környezet részeként. Mindazon által, ezzel a narancssárgára színezett, jól megválasztott betűtípussal, kerek, harmonikus a kép, a militáns jelleg nem hangsúlyos, épp ellenkezőleg. Az összkép annyira barátságos, hogy feleleveníti, sőt életre is kelti régi Dél-Amerikába vágyódásomat. Nyilván sorsszerű szerencsés véletlen, hogy a sör debütálása táján a T30 az Ország söre versenyén 3. helyezést ért el. Megérdemelte, bármekkora legyen ez a verseny.

Ez a kis söröcske elkészült már decemberben, tehát "pihent" 1 hónapot, ami – mint tudjuk – ebben a műfajban feltétlen előny. A T30-hoz képest ez a főzet lecserélte a laktózt kandiscukorra, de nem olyan mértékben, ahogy azt a kissé far nehéz belga barnáknál megszoktuk. Szépen belesimul a sörbe, de azért tetten érhető, ha valaki Columbo-i alapossággal nyomoz utána. Kitöltve remek a habzás, tört fehér habja masszívan tart. Fekete szín, kávés, élesztős illat várja a szerencsés látogatót. Karakteres kávé íz, enyhe búzás felhanggal, határozott, de nem tolakodó komló keserű lecsengéssel. A zabpehely gondoskodik a selymes korty érzetről, ami utóízében szépen érvényesül az élesztővel együtt. Közepesen testes és szénsavas, remek, jól eltalált sör.

Kollab cikk #2 - Rozsdásodó craft

squrriels-1_640_546_s_c1_center_top_0_0.jpeg

Egy 1989-es könyvben – hát persze, hogy Michael Jackson írta – ötven különféle sörfajtát nevesít a szerző. Az európai olvasó, – ha csak maga is, miként a könyv írója – nem volt sörszakértő, jó, ha a felét kóstolta a felsoroltaknak. Sőt, ha nem egy szerencsés brit, belga, vagy német sörivó volt, talán öt-hatféle sört kóstolt életben. A kontinensen talán csak Belgiumban, az Egyesült Királyságban és német földön főztek akkoriban ale söröket, mindenki a nagyüzemi lágereket nyakalta. Ezeknek a többnyire 10-12 Ballingos söröknek majd minden országban volt valami neve, mint például a cseh vycepni és lezak, a német Schankbier és Vollbier. Voltak még elvétve baknak, doubbelnek vagy trippelnek nevezett erős sörök is és itt-ott néhány félig-meddig elfeledett regionális sör. Az egész osztályozás nem bírt jelentőséggel, míg az amerikai sörforradalom hullámai el nem érték az európai partokat és támadt sokaknak kedve sörfőzdét alapítani. A nagyüzemi alsóerjesztésűvel szemben megjelent a kisüzemi felső erjesztésű. Az osztályozás még ekkor sem ütközött nehézségekbe, hiszen az főzdék régi, mondhatni tradicionális söröket gondoltak újra. Ezeket besorolták az IPA, az EPA, a stout és a többi már létező főcsoportok alá, mint alcsoportokat. Mivel az újsöröknél eleinte a komlóhasználat dominált sorra születtek az újabb és újabb IPA típusok már látható volt, hogy rövidesen nem lesz az a BJCP szakértő, aki itt el fog igazodni. A BJCP sokáig bírta a gyűrődést és ha egy sört képtelen volt besorolni a már létező csoportba, akkor vagy kreált egy újat, vagy betette a különleges (értsd: egyéb) kategóriába. Aztán egyre szarabb helyzetbe került. Mivel a kisüzemeken nagy volt a nyomás, hogy újabb és újabb sörökkel debütáljanak a piacon, sorra születtek a különféle extrém főzetek, hiszen mindenki valami eredetivel igyekezett előrukkolni. Mivel ezek a sörök egyre ritkábban lettek besorolhatók a már meglévő kategóriákba, a sörfőzdék, hasonlóan a névadáshoz, típust is adtak a sörhöz. Így lett a különlegesen száraz karakterű IPA Brut IPA, a gyümölcsös laktózos-gyümölcs sör MilkShake és így tovább a végtelenségig. Nehéz azt mondani, hogy a dolog rendben van, hiszen egyre kaotikusabb helyzet, de ez valójában nem okoz a fogyasztónak problémát, hiszen aki egyszer megkóstolta, többet, még ha tervezne, se tehetné, mert nem lesz soha többé. A modern fogyasztó azonban ritkán akar kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azaz többször is ugyanazt a sört inni. Szóval a modern sörivó fogyasztóból kóstoló lett, akit kevéssé zavartak az új sörelnevezések. A vesztesek a sörfőzdék lehetnek és a különféle sörversenyek, hiszen fix kategóriák nélkül a söröket nincs mihez viszonyítani, így nem lehet besorolni őket és kategóriagyőztest hirdetni, emelve ezzel a sörfőzde nimbuszát, mivel ez nem a „Ki mit tud” ahol az egyéb kategóriában egymással versenyzett a füttyművész, a bűvész, a parodista és a gumiember. (Kovács Gábor „Maláta”)

A sör ma úgy néz ki, mint egy hormonzavaros, túlfűtött tini, aki be akarja harapni az egész univerzumot. Nagy falat, de nem lehetetlen. Eljött a hedonizmus és a carpe diem kora, amikor naponta szület(het)nek új elnevezések és a mélyen tisztelt sörgyík (pláne a kereskedő) csak áll a palack előtt és úgy csinál, mintha értené. De, nem érti. Hogy miért nem, annak ezer oka van. A lényeg az, hogy nincs naprakészen képben. Persze, olvas ő, nézi a híreket, blog bejegyzéseket, akár naponta is, de felbukkan itt-ott egy-két palack, mint amit kisodor a tenger árja és akkor mi van? Megy utána. Kezd képben lenni. Lassan képben lesz. Aztán jön egy új. Új élesztő, új komló, új vadhajtása egy fekete lyukba kulmináló IPA párhuzamosoknak. Sokukba (és egyre több ilyen van) bele van kódolva a halál. Csak az internetnek lehetünk ilyenkor hálásak, hogy utólag legalább nevében, esetleg leírásban, képileg tudunk tájékozódni. Aki ma lemarad, az kimarad. A magyar kisüzemi sörgyártás (legjobb tudomásunk szerint) új fajtát nem talált ki, viszont folyamatosan tájékozódik és "leképez" aktuális, trendi söröket. Kvázi, követi a globális sör (divat) kultúrát. Ha éppen a stout hódít, akkor azt gyárt, méghozzá magas minőségben. Ha a sour ale (mert Ámerikában épp ez a dili), akkor azt és még meg is magyarázza, hogy ez miért olyan kurva jó. Ha savanyú sört ittam bármikor, azt kiköptem, de ma sikk ezt inni. (Persze, mindenki tudja savanyú és savanyított nem ugyanaz). Mindegy, másnap már egész más lesz, más névvel, más címkével, más elgondolással. Ha holnap kijövök egy a újatalkottamorganicmilk IPA-val és ezzel teret tudok hódítani, akkor az lesz. És az lesz.