Úgy néz ki, kezdenek feléledni a magyar zenekaros sörök, ami nekem már régi vesszőparipám. Két út állt előttem Reczer Gábor Fit Fat sörével kapcsolatban. Vagy írok róla vagy nem. Ez önmagában nem reveláció, viszont, ha írok, megint két lehetőség adódott. Vagy maradok az outsider blogger szerepében vagy színt vallok, miszerint nagyon is van közöm a bandához. Hosszas latolgatás után az utóbbinál maradtam. Egyrészt sokan tudják rólam, hogy alapító tag voltam, s mint ilyen, elég sok közöm volt e sör megszületésében is, másrészt álságosnak tartottam volna, ha a kívülálló szerepében tetszelgek. Magáról a sörről nagyon nincs mit írni, tulajdonképpen egy receptváltoztatás nélküli átcímkézett T30. Hogy egy kávés stout mennyire jó zenekari sörnek, azzal kapcsolatban az elejétől fogva komoly averzióim voltak, viszont tény, hogy ezzel a (Schleki által tervezett logós) címkével ránézésre nagyon pofás kis sör született. Hogy milyen lesz a fogadtatás, azt később fogjuk megtudni, mindenesetre, aki szereti a tökös milk stoutokat, az nem fog csalódni. A Fit Fat-nek nincs nagy rajongótábora, sőt, semmilyen nincs neki, de ez nem a zenekar hibája, egész egyszerűen ilyen a stílus. Már annak idején Amerikában, az 1960-as években, a műfaj létrejöttekor sem hódított meg tömegeket. Pedig a rock 'n' roll és popzene elegyéből létrejött zenei stílus kifejezetten óriási előnnyel indult, hisz pont az akkor újdonságnak számító gitáreffektekre építette fel zenei világát. Instrumentális műfajként szerepelt és a mai napig is ez a markáns vonal jellemzi, bár már annak idején is létezett egy vokális vonal (pl. The Surfaris), igaz, ezek a bandák nagyon "takarékosan" bántak az énekkel. (Sajnos) semmiképp nem mehetünk el a Beach Boys mellett, amit minden szakcikk vokális surf rocknak titulál, szerintem teljesen tévesen. Strand zenének mondanám leginkább, már ha egyáltalán foglalkozni kell velük. A surf rocknak alapból semmi köze sem a sporthoz, sem a tengerparthoz. Azért nevezték el így a műfajt, mert mikor megjelentek az effektek, a zenészek használatkor úgy érezték, mintha a hanghullámokon lovagolnának. Ami Jimi Hendrixnek volt a wah-wah effekt, az volt a surfnek a rugós zengető. Egyfajta védjeggyé vált, amivel könnyen meg tudtak küldeni egy Shadows alapú zenét. Aztán, hogy a sportolók, illetve a strandolók is magukévá tették a műfajt, az, már szinte adta magát. Mint ahogy az is, hogy természetesen a zene is "visszaköszönt" új táborának, így végül a kör bezárult. Azóta sok víz lefolyt a Hudson-ön, a Mississippin, sőt a Dunán is és ezek a vizek lassan egybeértek. Hazánkban Faragó "Judy" István játszott hasonló zenét, miután Komár Lászlótól szóló pályára lépett. Rajta kívül nem is tudunk egyéb ilyesfajta próbálkozásról. Aztán, ahogy a Stray Cats létre hozta a neo-rockabillyt, úgy lassan feltámadt a surf rock is. Persze, pont abban a volumenben, ahogy az régen is volt. Viszonylag kevesen szeretik, azok viszont elkötelezett hívei. Quentin Tarantino az 1990-es években újra divatba hozta a műfajt, bár amennyi jót tett vele, annyi rosszat is. Kill Bill című minősíthetetlenül rossz filmjében szerepeltetett egy csapnivaló japán surf rock bandát, ami iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet elszarni egy amúgy egyszerű zenei stílust.

A közel 10 éve alakult Fit Fat jó ritmusban csatlakozott be ebbe a marginális zenei világba. Három punk/underground zenész alapította a bandát. Schlekman Dániel (dobok és ütőhangszerek) kalapálta össze az együttest, miután Yellow Spots nevű bandájával nem tudta megvalósítani surf rock jellegű törekvéseit. Így, a banda szerencsére sok (vidám) turnét lezavart a Yellow Spots-szal, aminek a végső konklúziója az maradt, hogy "igyál egy felest, baz'meg!". A zenekar nevét Éles W. Róbert gitáros adta, jómagam pedig csatlakoztam basszusgitárral. Kezdetekkor több alternatíva is felmerült, például az, hogy játsszunk ragtime-ot. Aztán feldolgozásokból és saját szerzeményekből állítottuk össze a kezdő repertoárt. Kialakítottunk végül egy nagyon frankó progresszív surf rockot, amivel sikerült egy kis egyéni ízt belevinnünk ebbe a zenei világba. Még egy Paul Desmond által írt jazz klasszikust is beemeltünk a repertoárba (Take Five). Ezt a vonalat sajnos nagyon hamar felváltotta az úgynevezett gasztro surf, amit a magam részéről nem szeretnék kommentálni. Az együttes amúgy a Grabanc előtt is fellépet az első Főzdefeszten és később is rendszeres előadó volt ezen a jelentős fesztivál sorozaton. A banda néhány fellépés erejéig a zseniális Ferencz kísérő zenekara is volt. Pár évvel később Schleki bátyja Schlekman János csatlakozott az együtteshez, egy jól sikerült közös esküvői zenélés után. A kvartetté avanzsált Fit Fat ekkor vált nagykorúvá. Jani, aki a metal szcénából jött, teljes lelkesedéssel vetette bele magát ebbe a zenei világba. Üstökösként robbant be stabil zenei tudásával, feszes tempójával és jó ízlésével. Cirka öt éve váltott a poszton Lukács Gyula, akit a magam részéről méltó utódomnak tartok. Pregnáns, pontos, fegyelmezett játékával erősíti a banda stabilitását. Minden elismerésem Reczer Gáboré, hogy már megint nem hazudtolta meg magát és az underground műfajból is mert a legszéléről csipegetni.

A surf rocknak számos leágazása van az autentikustól a horroron át a punkig. A Dead Kennedy's iskolapéldája annak, hogyan lehet punk zenét surf gitárhangzással játszani. Akit, picit is vonz ez a zenei világ, a következő bandákat érdemes meghallgatnia:

- The Surfaris

- Dick Dale & The Deltones

- The Ventures

- Duane Eddy and The Rebels

- Man or Astro-man?

- Messer Chups

- The Surf Coasters

- The Bambi Molesters

- Bitch Boys

- Surfin Zhiguli

- Fit Fat

Érintett még jazz vonalról: Smárton Trio