Ez lesz az utolsó, mondta magában Kalandor, miközben berámolt nyolc hűtött sört a kosarába. Na, jó, jöhet még egy 2 dekás is, de csak a biztonság kedvéért. És ha nem issza meg, hisz most mondta, hogy ez lesz az utolsó... Na, nem úgy az utolsó, hogy soha többé, de most nagy leállás lesz. Nagy leállás, nagy tisztulás. Azt’ majd nézegethet mindenki, aki eddig sajnálkozott rajta.
Telepakolt, elnyűtt hátizsákjával egykedvűen lépett ki a szürkületbe, nem volt már az a felszabadultság érzése, mint régebben. A körülötte falként tornyosuló bérházak lakásaiban sorra gyúltak ki a fények. Néhányan rögtön függönyt húztak el vagy rolót engedtek le, de a többség szabad belátást engedélyezett az otthonába. Kalandornak még függönye sem volt, bútora sem sok. Egy ágy, egy szekrény, egy szék, egy íróasztal és egy Belmondo filmplakát a falon, keretezve, kissé ferdén felfüggesztve. Volt néhány üres üveg a hosszú előszoba folyosón. Néhány száz. Ha ezeket visszaviszi vesz belőle egy Porschét, mint a viccben. Pár perc után beért egy kissé ziháló, jól megpakolt táskát cipelő görnyedt öregasszonyt. Maga sem értette mi ütött belé – nem volt szokása – de most megkérdezte, hogy segíthet-e neki. Az öregasszony nemet mondott, ami ennél több volt. Valójában határozottan elzárkózott. Kalandor biztosította őt, hogy tényleg csak segíteni akar, de a nő annyira bizalmatlan volt, hogy jobbnak látta nem feszegetni a dolgot. Hazaérve felpattintott egy sört, de azért töltött egy felest is. Volt még a szekrényben egy féldoboz cigije. Ritkán gyújtott rá, többnyire csak akkor, ha ivott. Akkor se mindig. Kinyitotta az ablakot, leült az íróasztala mellé és élvezettel fújta kifelé hosszan a füstöt. Elégedett volt a pillanattal.
A nyomozó közel 3 órája várakozott egy kapualjban, folyamatosan a szemközti lakást, illetve annak a háznak a bejáratát figyelve. Most már nem tágított. Nem volt ugyan bizonyítéka a gyilkos ellen, de a kép már összeállt. Elszántságából kifolyólag nem érzett fáradtságot. Az eső is eleredt kissé, az utca szinte elnéptelenedett. Kezeit mélyen a kabátja zsebébe mélyesztette, miközben egy kavicsot pöckölt lábával, amikor periférikus látásával valami izgalmasat vélt felfedezni. Odafordult és végre megpillantotta a gyilkost, amint épp elhagyja a házat. Tartva a biztonságos követési távolságot, nyomába eredt. Pár perc séta után a gyilkos betért egy kisvendéglőbe. Otthonosan tűnő mozgásából a nyomozó arra következtetett, hogy jól ismerték már itt. Gondolkodott még egy percet, hogy mi lenne a helyes eljárás, majd határozott léptekkel átsétált a túloldalra és belépett az étterembe. Biccentett a pincérnek, majd a gyilkos mellett elhaladva, kissé hátrébb, srégen szemben foglalt helyet egy üres asztalnál, rálátva a megfigyelt hátára. A pincér a nyomozó felé indult, ám a gyilkos magához intette és leadta a rendelését. A főúr egy picikét meghajolt (amolyan főurasan), majd méltóságteljesen elvette az étlapot és a konyha felé indult. Mikor újra megjelent, egy fiatal pár fizetni akart éppen, a nyomozó pedig kihasználva az alkalmat, meglátogatta a mellékhelyiséget. Mire visszatért már a pincér is ráért vele foglalkozni. A nyomozó bal kezével megmutatta az igazolványát, miközben jobb keze felfelé tartott mutatóujját vékony zárt ajkaihoz veregette.
Kalandor már a harmadik sörét bontotta, de még nem igazán érezte az elfogyasztott alkoholmennyiség hatását. Bekapott még egy felest és feltett egy Charlie Parker lemezt. Volt egy ritka ’52-es koncertfelvétele, amin Chet Baker is fújt, de inkább csak ez a tudat tette érdekessé a lemezt, amúgy nem volt nagy szám, ráadásul a felvétel minősége sem volt a legjobb. Akkor már ne hallgasson inkább Chet Bakert? A My Funny Valentine a zeneirodalom egyik legnagyobb giccse, de Baker rezignált előadásában megjelenik, mondhatni, a Hold sötét oldala. A sikerorientált – amúgy persze zseniális – Miles Davis ezeket az apró rezdüléseket (már?) nem érzékelte, amikor Bakerről lesajnálóan nyilatkozott. Pedig volt neki is lírai oldala, de mintha túl gyorsan lelépte volna. Óriási dolgokat tett, saját bevallása szerint négyszer reformálta meg a zenét, de talán lassú úthengerként gyalulta le az a ferraris macsó szerep, amit faji sértődöttségből (is) magára vállalt önsorsrontásként. Mindegy, gondolta Kalandor. Parker legalább önazonos suttyóként halt meg, aki egyszer pont Davis-szel beszélgetve egy taxi hátsó ülésén whiskyt szlopált, miközben egy kurvát spangliztatott. Kibaszott egy kurva világ ez, mondta Kalandor halkan, miközben kikönyökölt az ablakpárkányon, de szívesebben üvöltötte volna inkább ki, az utcára. Lehet, hogy ez volt a legnagyobb baja. Hogy soha nem üvöltött. A szomszédjainak fogalmuk sem volt, hogy iszik. Olyan csendes volt mindig. Aztán fogta, leküldte az addigra már hab nélküli sörét húzóra, majd kivágta a poharat a nyitott ablakon.
- Mit rendelt az az úr? – kérdezte a nyomozó a pincértől halkan és a gyilkos felé biccentett az állával.
- Zellerkrémlevest és bécsi szeletet – felelte a pincér diszkréten.
- Mi van meg a leghamarabb?
- A brassóit rögtön tudom hozni.
- Az jó lesz, tejfölös uborkasalátával kérem, de előtte hozzon nekem egy extra erős kávét cukor nélkül, egy csöppnyi tejjel. Lehet dupla adag is, kifizetem.
A pincér egy perc múlva már hozta is a kávét, majd mikor visszafelé ment, a gyilkos magához intette. A pincér pár másodperc múlva a nyomozó felé fordult, majd vissza, mint aki megerősítést vár. A gyilkos bólogatott, a pincér pedig egyenesen a nyomozó asztalához ment.
- Az az úr ott, arra kéri, hogy üljön át az asztalához – mondta.
- Hogyan? – kérdezte a nyomozó döbbenten, miközben kishíján leöntötte magát a kávéval.
- Az úr meghívta önt az asztalához – erősítette meg a pincér.
A nyomozó megitta a kávéját, majd óvatos léptekkel a gyilkos asztalához ment.
Némán, bólintva üdvözölték egymást, majd a gyilkos a vele szemközti széken hellyel kínálta.
- Ismerjük egymást? – kérdezte a nyomozó naivitást tettetve.
- Kitartó ember maga – mondta a gyilkos kissé flegmán – és én ezt borzasztóan értékelem.
- Miből gondolja?
- Abból, á, köszönöm – szólt most a pincér felé, aki közben felszolgálta mind kettejük vacsoráját – hogy évek óta hajt engem és ma képes volt órákat várakozni az utcán, hogy végre találkozhasson velem. Parancsoljon, itt van, amire várt.
Kalandor a hűtőhöz botorkált és kihalászta hetedik sörét. A rövidet addigra már eltűntette és annyi józanság még maradt benne, hogy elgondolkozzon, hogy ez most sok vagy annyira még nem. Hát, nem kevés, az az egy biztos. Parkert azóta Tom Waits-re cserélte, az is már a vége felé közeledett. Mi lesz, ha lejár ez is? Minden lejár egyszer. Kár, hogy az emberekre nincs írva szav. idő. Vicces lenne úgy házasodni, például. Ez a nő tíz év múlva lejár. Nem baj, az pont elég lesz. Ki a franc akarja még tíz év után ugyanazt a nőt? Ki a franc akarja még tíz év után ugyanazt a férfit? Ki a franc akarja még tíz év után ugyanazt az akármit? Tíz év az tíz év. Az első pár évtized még hagyján. A B. oldalon kezdődik az izgalom. B-sides songs, azok már a ritkák, ugyebár. És lehet, hogy az érdektelenebbek is. Nagy szerencse kell ahhoz, a B. oldalról befutni. Na, nem baj. Holnap másnap. Fejfájás, fájdalomcsillapító. Tea, pihenés, sok kaja, estére talán még lehet, hogy egy altató is kell, de utána új élet. Már csak ezt az új életet kéne megtölteni valamivel. Valami tartalommal. Amit az emberek csinálni szoktak. Nem úgy, ahogy Kalandor tengeti a napjait, hanem komoly, férfihoz méltó élet kell. Kitűzött értelmes célokkal, határozottsággal és persze sikerekkel. Anélkül szart sem ér az ember. Anélkül szart sem ér semmi.
- Semmi nem ér szart sem! – üvöltötte Kalandor – Semmi, bazmeg, semmi! – üvöltötte egyre felszabadultabban, majd felbontotta utolsó sörét. Ez volt élete eddigi csúcspontja, hogy végre a saját lakásában üvöltözhet.
- Szóval, tudja ki vagyok – mondta a nyomozó, majd nekiláttak a vacsorájuknak.
- Akár be is csöngethetett volna hozzám – mondta a gyilkos.
- Kilenc embert ölt meg – mondta a nyomozó indulatosan – Nem hagyom, hogy folytassa! Megállítom, mindegy, hogy.
- Harminchármat – mondta a gyilkos méltóságteljesen – de csak kilencet hagytam meg maguknak.
A nyomozónak majdnem a torkán akadt a falat. Hirtelen fuldokolva köhögni kezdett, majd a szája elé kapta a szalvétáját és a félig megrágott falatot végül oda tudta kiköpni.
- Ezt most nem mondja komolyan – mondta, miután valamelyest magához tért.
- Ó, dehogynem! Amatőrök maguk, sosem kapnak el és azt is megmondom miért: mert vége. Ennyi volt, nincs tovább.
- Mi az, hogy nincs? – kérdezte a nyomozó, csalódottságával önmagát is meglepve.
- Én művész vagyok. Az áldozatok csak egy mű megalkotásához kellettek.
- Miféle mű? Miről beszél?
A gyilkos tartott egy kis hatásszünetet. Élvezte, hogy kiidegelheti a nyomozót.
- A harminchárom áldozat vesztőhelyei kiadnak egy szimbólumot. Ezt maguk is megismerhetik, azért hagytam meg maguknak kilenc jelet. Kössék össze ezeket a helyeket egy térképen, az elsőtől induljanak! Az első áldozat nyilvános volt, nem rejtett, ennyit segítek. Nem lesz könnyű, de rá fognak jönni.
- Mi értelme van ennek?
- Ez a szimbólum csak az alapja egy hatalmas műalkotásnak.
- Utána megint ölni fog?
- Nem. A többi már teljesen legális lesz, de a műnek pont olyan szemét lesz az alapja, mint a társadalmunknak.
- Maga beteg – mondta a nyomozó – sokkal betegebb, mint gondoltam.
- Nem, én művész vagyok, saját törvényekkel. Hát, nem a meglepetések miatt szeretik a művészeket? Hát, nem a meglepetések miatt szeretjük a vicceket? Ezek nélkül milyen unalmas lenne az életünk?
- Jöjjön – mondta a gyilkos, miután fizettek – sétáljunk egyet! Kellemes az éjszaka, már nem is esik. Útközben, még az is lehet, hogy megiszunk valamit a találkozás örömére.
A nyomozó lépett ki elsőként az ajtón, ám a gyilkos a gallérjánál megragadva visszarántotta, mivel pont egy sörös pohár repült a feje felé a szemközti ház egyik nyitott ablakából.
- A rohadt életbe! – üvöltött fel a nyomozó.
- Csak egy részeg idióta – mondta a gyilkos kacagva – Kidobott egy poharat az ablakon és majdnem hatóság elleni erőszak lett belőle. Lazítson, öregfiú! Szombat este van, ilyenkor bármi megtörténhet.
- Bármi? – kérdezte nyomozó.
- Akármi – mondta a gyilkos kedélyesen – Nekem elhiheti.
