Már az elején szeretném leszögezni, hogy a sport iránti érdeklődésem (beleértve focit is) minimálisnak sem mondható. Olyan szinten voltam tájékozatlan, hogy a híres 6:3-ról sem tudtam, hogy mitől olyan borzasztóan jelentős. A Rákosi korszakban megvertük az '50-es években az angolokat, ráadásul hazai pályán, ez rendben van. Természetesen sose vitattam ennek a jelentőségét, csak azt nem értettem, hogy ez miért hivatkozási alap mind a mai napig. Soha nem létezett nemzeti dicsőségünk kártyapaklijában ez az ász és a joker is. Meg valahogy mindig ez van. Magyarország? Puskás, Unicum, téli szalámi, gulyás, 6:3, na meg a magyar nők/lányok. Az utóbbi időben felkerültünk a világ sör térképére is, ez mindenképpen komoly teljesítmény. Foci tekintetében én is érintett voltam fiatalkoromban, ezt, annak idején, fiúgyermekként, megúszni sem nagyon lehetett. Nyitott voltam ugyan, de mindig borzasztó béna. Nem okozott semmiféle törést, ha a srácok a panelházaktól ölelt kis pályán egy pillanat alatt elvették tőlem a labdát (értsd: leszereltek), mert soha nem érdekelt. Jártam tizenéves koromban meccsekre is haverjaimmal (kettős rangadókon is voltunk párszor a Népstadionban), de rájöttem, egy idő után, hogy nem köt le ez az egész. Néhányszor jó helyre pozicionáltuk magunkat (nem a HC szektorba) ahol az volt a legjobb, hogy időnként jó dumákat lehetett hallani. Amikor valaki bekiabálta Disztl Péternek a Vidi kapusának, hogy cseréld el a szakállad egy hi-fi toronyra, azon meg kellett szakadni. Egyszer még arra is vettem a fáradtságot, hogy végig nézzek egy VB-t 1986-ban, ami az idő eltolódás miatt nálunk az éjszaka közepén kezdődött. Volt szerencsém élőben végig "élvezni" a Szovjetunióval játszott meccsünket is, ami után nem sokkal a Voga – Turnovszky páros azt énekelte, hogy 3:0 a félidőben, a végén meg 6:0. Parallel valóságként viszont ott volt imádott apai nagyapám, aki egy NB I-es (egyszer majdnem válogatott is) focista volt, s karrierjének a II. világháború kitörése vetett végett. Nyugdíjasként barkácsolt (működő) házi telefont, a környező országokat befogó TV antennát, ám a legnagyobb teljesítménye az volt, mikor egyszer hátra hívott a kertbe, hogy rúgja nekem a pöttyöst. Szó szerint az volt, egy kissé már leeresztett gumilabda, de olyan komolyan vette a játékot, mintha a Wembley-ben lettünk volna. Beállított két fa közé, a kaput imitálva és kvázi 11-es lövésekkel bombázott. Már az elején sem kímélt, néha kiabált is, én meg nem értettem, hogy miért kell ezt ennyire komolyan venni. Mindegy, gondoltam rugdossa, én meg kifejezetten az iránta való szeretetemből merültem bele egyre jobban a játékba. Egy komplett kiképzés volt, erre később jöttem rá. Azzal kezdte, hogy megtanította a kapusok összes hibáját és belém verte, hogy ne féljek a labdától. Egy idő után visszamentem a srácokhoz a panelházaktól ölelt kis pályára és azt mondtam, hogy szeretnék védeni. Még akkor sem érdekelt a foci, csak kíváncsi voltam, hogy mindaz, amit nagyapám belém nevelt, működik-e a "gyakorlatban" is. Működött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ki lettem rekesztve. Néhány mérkőzés után azt mondták, ha én állok a kapuban, nem játsszák le a meccset, mert nincs értelme. Aztán eljött a nagy pálya is. Imádtam. Kapuból nézve teljesen más egy meccs. A kapus végig feszült, de ha szereti azt amit csinál, ez egy nagyon kellemes feszültség. Minden idegszálával követnie kell a labda mozgását, hisz folyamatos presszió alatt van. Egy külön világ. Része a csapatnak, de a periférián mozog, magányos poszton, még a kommunikációból is ki van rekesztve. Ő az egyetlen, akinek még az öltözéke is más. Végig a háttérben van, viszont ha egyszer ráirányul a figyelem, akkor senki más nem helyettesítheti. Ahogy Sándor Pál filmjében Robinson, a legendás kapus félfájára oda volt akasztva a fegyver, úgy nekem is, csak képletesen. Az első és egyetlen gólom nagykapuban úgy ért egy osztálykiránduláson, hogy bal kéz mutató ujjbegyével még érintettem a labdát felső kapufa alatt, aztán filmszakadás, a földön fekve tértem magamhoz. Akkor tudtam meg, hogy vállficamos vagyok. Szerencsére akkor, egy kis idő után visszaugrott magától, de onnantól kezdve már haszna vehetetlen voltam. Még kétszer álltam be kapuba, de már nem mertem igazán a labda után nyúlni. Olyan nevetséges gólokat kaptam be, amit én is szégyenletesnek tartottam, játékos társaim pedig ki voltak kelve magukból, hogy mi a francot művelek. A második meccs közepén fogtam a képletesen félfára akasztott hatlövetűt, lesétáltam a pályáról és tarkón lőttem a bennem élő kapust. Mint minden becsületes szellem, még ma is megtalál párszor.

A Szent András Sörfőzde nemrég kirukkolt Hathárom nevű porterével, ami hasznos a sörfogyasztó társadalomnak és esetleg izgalmas a szakmának is. A névválasztás nem sugároz felsőbbrendű nacionalizmust, épp ellenkezőleg. Ezzel a tradicionális angol fajtával játékosság és egy fajta baráti visszatekintés érhető tetten. Először mégis kissé gyanakodva tekintettem erre a sörre, mert azt gondoltam, hogy csak egy hatásvadász cucc. Az sem lett volna baj amúgy, de ez egy kifejezetten kellemes sör. A habzása megfelelő, fekete cseresznye szín. Édeskés, étcsokis illat. Étcsokis, vaníliás, likőrös, konyakmeggyes íz világ, kulturált füstös lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas.

Az alábbi képeslapot foci kedvelő olvasóimnak adom közre. Nagyapám kapta Amerikából a Ferencváros csapatától. Külön érdekesség Puskás Öcsi aláírása, aki ekkor csak mint vendég játszott a Fradinál.