Para-Kovács Imre: Az első sör című írása mára ikonikussá vált sztenderd, mondhatnánk, ha patetikusak akarnánk lenni (s miért ne tennénk?). Az első közlés a Maláta Sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat 1993/3. számában jelent meg, majd ezt követően Az élet habos oldala című sörirodalmi antológiában.

A szerző ekkor még (bevallottan) gyakorló alkoholista, mára már csak integethet önmagának (ha találkozik egy fiatalemberrel), de jól is van ez így.

Az első bekezdés érzékletes / megszemélyesítő leírása az első sört különböző hasonlatok felvonultatása mellett közel fetisizálja (gyógyító varázsital), mind emellett egy bensőséges, hátsó korneres hangulatot hozva, már-már túllőve a célon, de aztán mégse. Tudni kell megállni, teszi ezt a szerző is, alkoholizmusa mellett is méltó bölcsességgel. A kezdő két sor jól kitaláltan megkomponált hatásvadász mondat, amit többszöri újraolvasás után sem feltétlenül sikerül 100%-ig megérteni, még évtizedek távlatából sem, de szépirodalom ez, nem szakmai írás, a lényeg a hangulat, az impresszió, ami, ha kicsit zavarosan is, átjön. A második bővített mondat telitalálat, amit, gyanítom, írói kurzusokon is érdemes lenne okítani, hisz itt már egy létformát tesz plasztikussá (és az se érdekel, ha ez kép/fogalomzavar), miszerint „Az első sör visszavonhatatlanul jelzi az est kezdetét napszaktól függetlenül, lehet reggel vagy éjszaka – amikor, akkor.” Átéltem én is ezt, reggel 8-kor ugyanúgy, mint délután akármikor. Az egész írás egy vészt jósló jövőkép (amit már többször készültem megírni, de ezek után minek, talán), miszerint egy sör nincs. Az első, az első, nincs mese, az egy pedig egy. Vannak olyanok, akiknek létezik az egy sör pontosan körül határolható fogalma, nem holmi absztrakció. De,mikor minket, nyomorultakat kivet az ágy reggel vagy hajnali 3 körül a torunkban érzett nem létező gombóccal (nem kapok levegőt) mondjuk úgy, hogy közepes pánik rohammal viaskodva, már akkor is istenekként gondolva, reggel pedig csapzottan kelve az ágyból teát / kávét szürcsölve, ezen jellem huszárokat piedesztálra emelve, egészen addig tart őszinte csodálatunk, míg el nem jön az a jól ismert érzés, hogy de meginnék egy sört. És jön az első, mert jön. Aztán bedobjuk a rongyláb figurát, mert semmi bajunk nincs, meg az a múlt éjszaka is, hát, mi az? Egyszerű elgyengülés. Most viszont fasza csávók vagyunk, nagyokat mondunk, amiken még nagyobbat röhögünk, és ha még a tükör előtt is elhaladunk, hát azért, az, bocs... Jó fejek vagyunk, na és ez az egész univerzumra kihat.  Hogy az első sör mellé befér-e egy feles, az legyen mindenki saját szuverén döntése. Kérdés, milyen az első sör. Ne menjünk vakvágányra, az írás szerint jó, amit nem szabad elrontani. Ez így igaz, de… és itt most számos érvet ugorjunk.

A második bekezdés, miszerint „Nem szabad túl sokat kivárni, mert ha a hab eltűnik, az egész nap odavan. A megfelelő időben és a megfelelő helyen kell magunkhoz vennünk az első sört, lehetőleg kipróbált, bejáratott kocsmában, de amennyiben esély adódik, az asztalt is válasszuk ki!” csapolt sört feltételez, vendéglátóhelyen, ami rendjén van a mai napig. A sör, azóta forradalmi időket él, a hab már nem feltétel, sőt, van ahol nem is kívánatos és tudjuk jól, hogy annak idején sem volt minden fenékig milko, sokan voltak, akik nem szerették a habot, megvárták, lehetőleg, míg az eltűnik. Hogy az első sört nem szabad felhajtani, ez igaz, bár kérdés, hogy az összes többit meg lehet-e. A rágyújtás, mint olyan, indifferens számunkra, de ha már külön bekezdés önálló mondataként jelenik meg (ez nyomtatott formában nyilván nem így volt), ráadásul felkiáltójellel, akkor azt kell mondanunk, hogy zákson. Egy barátom mesélte, hogy a ’80-as években a csoki gyárba nyert felvételt, mint kóstoló. Az első kérdés az volt, hogy dohányzik-e. Akkor még igen. Azt mondták, nagyon jó, ez maradjon is így, mert jobban érzi a csokiban lévő ízeket. Hogy ez urbánus legenda vagy valóság, azt a szkeptikusokra bízom. Akkor ezt tudományos megalapozottsággal állították, amit a mai napig nem cáfolt senki, igaz, nem is nagyon érdekel senkit.

A végkifejlet nem csupán lezárás, írói bravúr és mini létfilozófiai esszé (csöppnyi melankolikus lecsengéssel), amit sokan olvasgatnak irigykedve (én is, nyugi), hisz itt megvillan a „nem léphetünk ugyanabba a folyóba kétszer” megállapítása, hónaljból fotózva ugyanúgy, mint a megcsalás/hűség kérdése, hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

„Az első sör semmiben sem hasonlít a második sörre, hiába kerül ki ugyanabból a hordóból, üvegből. A második sör már csak halvány földi mása az elsőnek, egyszerű ital, s mint ilyen, megcsalható bármivel. A második sör skandináv cafka, barmikor, bárhol megkapható.”