Először Szlovákiában (Kalondán) ittam Kozelt egy falusi ház kertjében, a 2000-es évek elején, ahol a bulik nem ritkán 1 hétig tartottak. A WC pottyantós volt, a kutya harcias, de mindenki adott neki egy szelet párizsit és onnantól öri-barikká váltunk. Egy, már korosodó nagy szakállú hobo barátom, aki szerette ugyanazt (az általa kreált) viccet többször is elmondani (mégsem volt fárasztó) majd' minden Kozel felbontása előtt felmutatta nekem az üveg címkés felét és mérsékelt színpadias ünnepélyességgel annyit mondott: "Gyurika! Egy kecske nem csinál nyarat." és kacsintott. Sajnos, évek óta nem kacsint már, viszont, azóta is, ha Kozelt látok, mindig eszembe jut, hát, miért ne emlékeznék meg róla. Egyszer-kétszer belefutottam a hazai Kozelekbe is, a szüreti komlós különösen felkeltette az érdeklődésemet, de egyik sem tett rám különösebben nagy hatást, így nem foglalkoztam velük. A napokban azonban betalált egy TV reklám, ami igen ritka, mert általában minimális ingerenciát sem váltanak ki belőlem, főként, hogy esélyt sem adok nekik. Most mégis így alakult, mivel térültem-fordultam, nem kapcsoltam el, egy impozáns "verbunk" pedig egyszer csak azt hirdette, hogy itt a Kecske új recepttel. Ha már így hozta a sors, fejembe vettem, hogy szerzek egyet, s mivel egy messze menően elérhető célt tűztem ki magam elé, a mai napon lecsaptam egyet a megfelelő polcról, a megfelelő áruházban. Csak dobozos kiszerelésben találtam, az árát nem is nagyon néztem, de az egészen biztos, hogy 300 forint alatti összegről beszélgetünk. Tele az élet(ünk) rossz döntésekkel és elszalasztott lehetőségekkel, legalább az apróságokban legyünk könyörtelenek. 18 és a halál közt az ember azt gondolja, mindenre van ideje és övé a világ. 30 évvel később az Univerzum meghódítását bizonytalan időre elnapolja, egyre jobban hisz a reinkarnációban (mint újra gondolt menekülési opcióban) és apró vélt vagy valós örömöknek szenteli az életét. Ha a társkeresők is kellőképpen lehervasztják, onnan már csak egy lépés, hogy komolyan fontolóra vegye, hogy lehet-e a kecskével? Lehet bizony és ez a kecske elég kellemes csalódást okozott, bár titkon mertem remélni, hogy így lesz. Pedzegetem már egy ideje, hogy a kisüzemi termelés hat, sőt ha teheti (és tegye, amíg lehet) nyomást is gyakorol a nagyüzemekre. Egészséges szimbiózis ez és végül a fogyasztó húzza a hosszabbat. Ez helyes és szimpatikus, elvégre ők a célközönség.

Így, a vége felé, annyit azért megemlítenék, hogy egy remek habzású, tükrös aranysárga színű sörről van szó, kellemes, édeskés maláta illattal. Közepesen testes és szénsavas, a korty érzet selymes, érezhetően tolták bele a malátát rendesen. (A Balling fokkal továbbra sem fárasztják a magyar fogyasztót). Lecsengésében jön a komló, kulturáltan, de azért kellő biztonsággal. Mit mondjak, nálam betalált. Az a bizonyos sokat emlegetett ár/érték arány jól működik. Ennyiért élvezzük, amíg lehet. Ne feledjük, a 2/3-ad országában élünk, nem lehet tudni, mit hoz a holnap…

Üdvözletes a Dreher (tulajdonos a japán Asahi) részéről, hogy halad a korral. Megtették már pár éve, amikor rádöbbentek, hogy a kraft kiharapott egy jó kis szeletet a piacból, de nem feltétlenül ez kellett, hogy motiválja a céget. A Dreher vezető márka, mondhatnák, hogy szarunk az egész sör forradalomra, veszik a söreinket olcsón, viszont nagy mennyiségben és ezzel jól elvagyunk az idők végezetéig. Az elmúlt pár évben többször rácáfoltak már erre, a viszonylag alacsony árat viszont szem előtt kell tartaniuk (folyamatosan), így az alapanyagokkal takarékosan kell bánniuk. Ilyen szűk keretek közt mozogva bármely sörfőző megszorulna, ha magas minőséget szeretne csinálni. Elmúltak a daliás idők, amikor "szarból aranyat" lehetett csinálni. Amikor a Paramount megbízta Francis Ford Coppolát, hogy forgassa le a Keresztapát, akkor egy kifejezetten "B" kategóriás, nagyjából másfél órás gengszter filmben gondolkoztak. Fogalmuk sem volt, hogy a Mester ennyit kihoz, egy (nem) mellesleg olyan szerzőből, aki a saját családja kedves lúzere volt. Ha már itt tarunk, engedtessék meg egy rövid sztori a film kapcsán, igazolva, hogy az őszinteség a leghitelesebb. A film nyitó jelenete Luca Brasi magolásával kezdődik. Lenny Montana alakítja, aki annyira be volt szarva, hogy Marlon Brandoval kell együtt szerepelnie, hogy ott helyben biflázta a szöveget. Coppola persze felismerte az óriási lehetőséget és leforgatta. Így – paradox módon – behozta a valóságot a fikcióba. A Dreher pedig úgy tűnik, hogy a valóság egy oly kis szeletébe harapott bele, ami Magyarországon egy piaci rés (nagyüzemeket tekintve legalábbis). A vörös söröktől még a kisüzemek is ódzkodnak, mondván, nem piacképes. Erre a Dreher kihoz egy Red ale-t?

Megjelenésre ugyanaz (a Maisel-től lenyúlt) dizájn, mint a Pale ale-nél, csak vörösben. Kitöltve gyönyörű habzás, masszív tört fehér hab, ami az utolsó korty végéig megmarad. Borostyán szín, hamar elillanó aroma komló illat. Pozitívumként említendő, hogy régi jó barátunk, a Chinook komló "támad" először, ami – mondjuk meg őszintén – csodákat tud tenni minden téren. Enyhén karamelles, citrus héjas ízvilág, barackos, sárga dinnyés lecsengéssel. A Chinook komló rögtön kiütközik, ahogy illatában is, de hamar elveszti jellegzetes karakterét. Nem túl testes, közepesen szénsavas sör, összességében becsületes munka.

Nagy öröm és nagy elismerés a Drehernek, hogy egy vörös sörrel jött ki és hogy ezt még iható formában is tette. Pár lépés és a cég talán még megfizethető jó söröket is fog gyártani. Ezzel a sörrel mindenesetre sikerült egy szép gólt lőniük.

Nyomás alatt van a nagyüzemi sörgyártás, méghozzá sok lúd disznót győz alapon. Dicséretes törekvés, hogy lépést tartsanak a kisüzemekkel, de az a paradox helyzet alakult, hogy a verseny kioltotta verseny mivoltát és párhuzamos univerzumokban hódolnak a fogyasztók kedveiért. A kisüzemi felső erjesztésű sörök már évek óta alakítják a hazai piacot, de akkor eszmélnek igazán, amikor a nagyüzemek is kezdenek utánuk menni. Rég megtehették volna ezt (a nagyüzemek), de kellett egy kraft ahhoz, hogy végre felébredjenek. Ugyanakkor – annak ellenére, hogy hazánknak nincs számottevő sörös múltja – nyugodtan rámehettek volna a minőségi lager gyártásra, simán meg tudták volna csinálni. Megvolt a szakértelem és a felszerelés is, pontosan tudták, hogy mit állítanak elő, mint ahogy pontosan tudják ma is. Futnak a kraft után, olykor nem is kevés sikerrel, holott helyzeti előnyben vannak. Voltak és lesznek is. Most visszanyal a fagyi és a kígyó önfarkába harap, hisz amit előállítanak az egy 3D-s nyomtatóval megegyező produktum. Nem kellene feltétlen ezt a vonalat követniük, de úgy látszik a magyar nagyüzemek karmája ez. Nem tudni kiket akarnak megcélozni ezekkel a leképezett sörökkel. A sör geekeket biztos nem, az átlagfogyasztó pedig nem valószínű, hogy rá fog szokni ilyesmikre. Egyrészt, mert nem ezeken szocializálódott, másrészt, ha ilyesmit akar inni, azt megveszi/megteszi a megfelelő helyen. Van egy vékony szegmens (talán!), aki azt mondja, hogy ha kerti buli van, akkor mondjuk ne egy Soproni lagert igyuk, hanem az IPA-t, másrészről APA-t és így tovább, de tök mindegy, mint ahogy nekem is az lenne. Vagy sört iszom vagy bulizok. Sikk lehet persze IPA, APA feltárulkozó hűtővel bulit tartani, de a vége mégis csak az, hogy minek. Minden nagyüzemi felső erjesztésű sör csak silány másolata a kisüzemieknek, akkor meg már miért ne innák a hagyományos lagert? A fővárosi fogyasztókat még csak-csak meg lehet fogni ezekkel, de nem kell messzire mennünk Budapesten belül sem, elég egy külvárosi krimót kiszemelni, ahol, ha ilyet akarnánk eladni, a kedves delikvens csak annyit kérdezne, ez meg mi a faszom? Érdekes tehát, de nem rossz kísérlet. A Soproni és a Pécsi Sörgyár is kihozott egy APA-t, hogy haladjon a korral. A Pécsit én csak dobozos verzióban láttam, a Soproni létezik üvegesben is. Ez utóbbi az "Óvatos duhaj" szériában hozta ki ezt a feltűnően kék címkés sört, gondolván, hogy majd beleilleszkedik a sorozatba, de sikerült egy sufni-tuning főzettel kirukkolniuk. Érdekes módon a Pécsi sikerült jobban, ami nagy meglepetés. Kiváló habzás, marad is egy ujjnyi tömör fehér hab. Opálos arany sárga szín. Enyhén élesztős, alig észrevehetően komlós, némi fanyar háttér illattal. Grapefruitosan keserű ízzel indít, majd némi citrusosság bontakozik ki, a Pécsitől már oly ismerős kissé túltolt lisztes élesztős ízzel vállvetve, a háttérben némi fanyarsággal. Lecsengésében ugyanaz a kesernyésség köszön vissza, mint az indító kortynál. A jótól távol áll, de összességében nem olyan rossz.

Soproni: Kiváló habzás, masszív tömör fehér hab. Opálos, ködös borostyán szín. Citrusos aroma komló illat. Hamar lecsengő citrusos, trópusi gyümölcsös, vágott füves íz világ, maláta lecsengéssel, kellemetlen enyhén kesernyés utóízzel. Unfrankó meló.

A Szentandrás Sörfőzde viszonylag új söre egy hoplager ami a keresztségben a Mutti nevet kapta. A címkével nem sokat szaroztak, ugyanaz a betakarító kombájn látható rajta, mint az Ogrén, csak kékben. Ahogy azt már (újabban) megszokhattuk a főzdétől az EBC és az IBU szám mellett feltűntetik az ajánlott fogyasztási hőmérsékletet, az ajánlott ételt (ez esetben egy hambi, mi más) és az ajánlott pohárformát is. Jó ötlet volt kirukkolni egy ilyen sörrel. Egyrészt, mert divatos, másrészt egy jól kitalált, méltán népszerű műfaj. Jól is van ez így, mondtuk az első szériát megkóstolva. Kitöltve hoz egy remek habzást, a színe tükrös aranysárga. Citrusos aroma komló illat fogad, már ott a pont. Ízre citrus héjas, zöld fűszeres, füves, icipicit olajos textura, enyhén karamelles lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas sör. Ez van, mondja az egyszeri paraszt sörivó, jójaz és tényleg jó. Működik, megéri az árát, azt' hellovín. Na, jó, de kijön a második kör, azt' változnak a dolgok, ugyebár. De miért? Valamiért ez a főzde fejlövése, hogy hangolgatnak a recepten. De miért? A következő főzet már szikárabb lett, ami nem feltétlenül baj, de ha valaki megszerette a Muttit és nem tudja, mi folyik a háttérben, az jó esetben néz egy nagyot, aztán lehet, hogy leszoktatja magát erről a sörről (is). Mire jó ez, kérdezhetnénk joggal. Egy közepes kapacitású főzde nem kell, hogy a kraft felé nyomuljon, vannak ott már épp elegen. Van elég kísérletező kedvű vegyész, akik nem mellesleg (még) nem látják a zsákutca végét, amibe oly nagy kedvvel és magabiztossággal vezették be önmagukat. De miért? Nem kell mindig új dolgokon agyalni, ahogy nem kell hetente új sörrel se kijönni. Elég egy stabil jó középvonalat húzni és azt – ha nem is mindenki, de – nagyon sokan fogják szeretni. De miért? Mert sokat akar a kraft (ráadásul egyszerre akarja mindezt), azt' nem bírja a fogyasztó farka. A Szentandrás Sörfőzde – akárhányszor lantomba csapok, ezt mindig megéneklem – hivatott lenne egy markáns demarkációs vonalat húzni (ahogy ezt már meg is tette), ha viszont így folytatja, könnyen lehet, hogy saját sírja első ásónyomait vélhetjük felfedezni. Akárhogy, én drukkolok a főzdének, mert szeretem, jónak tartom és ha ők úgy gondolják, hogy a kraft fújja a Passzát szelet, akkor innen üzenem, hogy széllel szemben igazán emberes… De miért? Ábel! Apád nem volt üveges.

A Reczer Kollab széria első évada a 10. részhez érkezett és ez a Niagara befagyásával ellentétben még mindig kiválóan folyik. Az évszaknak megfelelően egy – a Balkezessel együtt főzött – kávés stoutot kaptunk, ami nem más, mint a jó öreg T30 újra gondolása, egyfajta variációja, Tropical Tiger néven. Így egy téli sörrel némi nyári (trópusi) hangulatot is ad, ambivalens képet adva ki ezzel összességében, ami kaján dupla csavar, még akkor is, ha nem feltétlenül ez volt a cél. A címkén az okkersárga háttérből (kissé fallikus felhanggal) előtörő II. világháborús tank egy kávébab földön tart előre, miközben a háttérben "hagyott" pálmafák kissé külön életet élnek, s ezzel a perspektivikus bakival inkább hatnak dísznövényként, mint a természetes környezet részeként. Mindazon által, ezzel a narancssárgára színezett, jól megválasztott betűtípussal, kerek, harmonikus a kép, a militáns jelleg nem hangsúlyos, épp ellenkezőleg. Az összkép annyira barátságos, hogy feleleveníti, sőt életre is kelti régi Dél-Amerikába vágyódásomat. Nyilván sorsszerű szerencsés véletlen, hogy a sör debütálása táján a T30 az Ország söre versenyén 3. helyezést ért el. Megérdemelte, bármekkora legyen ez a verseny.

Ez a kis söröcske elkészült már decemberben, tehát "pihent" 1 hónapot, ami – mint tudjuk – ebben a műfajban feltétlen előny. A T30-hoz képest ez a főzet lecserélte a laktózt kandiscukorra, de nem olyan mértékben, ahogy azt a kissé far nehéz belga barnáknál megszoktuk. Szépen belesimul a sörbe, de azért tetten érhető, ha valaki Columbo-i alapossággal nyomoz utána. Kitöltve remek a habzás, tört fehér habja masszívan tart. Fekete szín, kávés, élesztős illat várja a szerencsés látogatót. Karakteres kávé íz, enyhe búzás felhanggal, határozott, de nem tolakodó komló keserű lecsengéssel. A zabpehely gondoskodik a selymes korty érzetről, ami utóízében szépen érvényesül az élesztővel együtt. Közepesen testes és szénsavas, remek, jól eltalált sör.

Egy 1989-es könyvben – hát persze, hogy Michael Jackson írta – ötven különféle sörfajtát nevesít a szerző. Az európai olvasó, – ha csak maga is, miként a könyv írója – nem volt sörszakértő, jó, ha a felét kóstolta a felsoroltaknak. Sőt, ha nem egy szerencsés brit, belga, vagy német sörivó volt, talán öt-hatféle sört kóstolt életben. A kontinensen talán csak Belgiumban, az Egyesült Királyságban és német földön főztek akkoriban ale söröket, mindenki a nagyüzemi lágereket nyakalta. Ezeknek a többnyire 10-12 Ballingos söröknek majd minden országban volt valami neve, mint például a cseh vycepni és lezak, a német Schankbier és Vollbier. Voltak még elvétve baknak, doubbelnek vagy trippelnek nevezett erős sörök is és itt-ott néhány félig-meddig elfeledett regionális sör. Az egész osztályozás nem bírt jelentőséggel, míg az amerikai sörforradalom hullámai el nem érték az európai partokat és támadt sokaknak kedve sörfőzdét alapítani. A nagyüzemi alsóerjesztésűvel szemben megjelent a kisüzemi felső erjesztésű. Az osztályozás még ekkor sem ütközött nehézségekbe, hiszen az főzdék régi, mondhatni tradicionális söröket gondoltak újra. Ezeket besorolták az IPA, az EPA, a stout és a többi már létező főcsoportok alá, mint alcsoportokat. Mivel az újsöröknél eleinte a komlóhasználat dominált sorra születtek az újabb és újabb IPA típusok már látható volt, hogy rövidesen nem lesz az a BJCP szakértő, aki itt el fog igazodni. A BJCP sokáig bírta a gyűrődést és ha egy sört képtelen volt besorolni a már létező csoportba, akkor vagy kreált egy újat, vagy betette a különleges (értsd: egyéb) kategóriába. Aztán egyre szarabb helyzetbe került. Mivel a kisüzemeken nagy volt a nyomás, hogy újabb és újabb sörökkel debütáljanak a piacon, sorra születtek a különféle extrém főzetek, hiszen mindenki valami eredetivel igyekezett előrukkolni. Mivel ezek a sörök egyre ritkábban lettek besorolhatók a már meglévő kategóriákba, a sörfőzdék, hasonlóan a névadáshoz, típust is adtak a sörhöz. Így lett a különlegesen száraz karakterű IPA Brut IPA, a gyümölcsös laktózos-gyümölcs sör MilkShake és így tovább a végtelenségig. Nehéz azt mondani, hogy a dolog rendben van, hiszen egyre kaotikusabb helyzet, de ez valójában nem okoz a fogyasztónak problémát, hiszen aki egyszer megkóstolta, többet, még ha tervezne, se tehetné, mert nem lesz soha többé. A modern fogyasztó azonban ritkán akar kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azaz többször is ugyanazt a sört inni. Szóval a modern sörivó fogyasztóból kóstoló lett, akit kevéssé zavartak az új sörelnevezések. A vesztesek a sörfőzdék lehetnek és a különféle sörversenyek, hiszen fix kategóriák nélkül a söröket nincs mihez viszonyítani, így nem lehet besorolni őket és kategóriagyőztest hirdetni, emelve ezzel a sörfőzde nimbuszát, mivel ez nem a „Ki mit tud” ahol az egyéb kategóriában egymással versenyzett a füttyművész, a bűvész, a parodista és a gumiember. (Kovács Gábor „Maláta”)

A sör ma úgy néz ki, mint egy hormonzavaros, túlfűtött tini, aki be akarja harapni az egész univerzumot. Nagy falat, de nem lehetetlen. Eljött a hedonizmus és a carpe diem kora, amikor naponta szület(het)nek új elnevezések és a mélyen tisztelt sörgyík (pláne a kereskedő) csak áll a palack előtt és úgy csinál, mintha értené. De, nem érti. Hogy miért nem, annak ezer oka van. A lényeg az, hogy nincs naprakészen képben. Persze, olvas ő, nézi a híreket, blog bejegyzéseket, akár naponta is, de felbukkan itt-ott egy-két palack, mint amit kisodor a tenger árja és akkor mi van? Megy utána. Kezd képben lenni. Lassan képben lesz. Aztán jön egy új. Új élesztő, új komló, új vadhajtása egy fekete lyukba kulmináló IPA párhuzamosoknak. Sokukba (és egyre több ilyen van) bele van kódolva a halál. Csak az internetnek lehetünk ilyenkor hálásak, hogy utólag legalább nevében, esetleg leírásban, képileg tudunk tájékozódni. Aki ma lemarad, az kimarad. A magyar kisüzemi sörgyártás (legjobb tudomásunk szerint) új fajtát nem talált ki, viszont folyamatosan tájékozódik és "leképez" aktuális, trendi söröket. Kvázi, követi a globális sör (divat) kultúrát. Ha éppen a stout hódít, akkor azt gyárt, méghozzá magas minőségben. Ha a sour ale (mert Ámerikában épp ez a dili), akkor azt és még meg is magyarázza, hogy ez miért olyan kurva jó. Ha savanyú sört ittam bármikor, azt kiköptem, de ma sikk ezt inni. (Persze, mindenki tudja savanyú és savanyított nem ugyanaz). Mindegy, másnap már egész más lesz, más névvel, más címkével, más elgondolással. Ha holnap kijövök egy a újatalkottamorganicmilk IPA-val és ezzel teret tudok hódítani, akkor az lesz. És az lesz.

"Így a Reczer Kollab széria vége felé közeledve és talán a tél beállta miatt is az utolsó előtti darab egy dupla IPA lett. Nagy kihívás, mert érzékeny műfaj, nem könnyű igazán jót és izgalmasat alkotni. Hugyecz Tominak már egyszer sikerült a 100 komlós IPA-val, Reczer Gábor tehát jól gondolkodott, mikor őt választotta tettes társként. Dupla IPA-val amúgy sincs elárasztva a magyar piac, ráadásul kevés igazán emlékezetes született ebben a műfajban. Kár, hogy ez sem lett az.

Mindenekelőtt vessünk egy pillantást erre az elsőre meglepő címkére. Meglepő és ez jó, mert felkelti a figyelmet, onnantól kezdve meg bármi lehet és bármi szokott is lenni. Véleményem szerint nagyon ötletes, a végtelenségig egyszerű, könnyen emészthető, már aki látja (a betűket). Mert, lássuk be, bármilyen frappáns egy Facebook beszélgetést (a komlók felhasználásáról) rátenni egy fehér alapra, jó szem kell hozzá, hogy azt valaki el tudja olvasni. Innentől kezdve bukó a pálya, mert vannak bizonyos dolgok, amik nagy(obb) felületet kívánnak. Összességében szerintem ez egy igazán jó húzás, csak valahogy ilyen kis felületen nem működik. Ez azonban a kisebb gond. Hugyecz Tamás (Gólem) és Reczer Gábor találkozásától valami elementáris élményt vártam volna, de ez messze elmaradt. Érdekes, hogy két ilyen kiváló talentum, hogy tud kihozni egy ilyen semmi különös terméket. A címkén olvasható, hogy mennyire elfoglaltak voltak, még egy találkozás sem bírt összejönni, pedig a végeredmény tekintetében talán kívánatos lett volna. Lehet, hogy ha nem séróból nyomják ezt a dupla IPA-t, akkor még ki is kerekedik valami. Mindkét sörfőző nagyon tehetséges, kár, hogy egy ilyen snassz sörrel debütáltak együtt, még ha 8 féle komlót is hajigáltak bele.

Kapunk egy megfelelő habzású, hamar elillanó habú sört, tükrös borostyán színnel. Gyümölcsös, tejkaramelles aroma komló illat. Banános, ananászos, trópusi gyümölcsös, karamelles, likőrös, enyhén füves, enyhén gyantás íz világ. Határozott, kissé túltolt keserű lecsengéssel.

Mikor legjobb az anyós? Ha folyékony. Én kérek elnézést ezért a Boncz Gézától lopott stílus miatt, ami hagy ugyan némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor a belesimul a Mester által kitaposott nyomtávba.

Tombol a sörforradalom, igaz, az orgonapontoknál már (víz)kövesedni látszik, de van még idő, s a végtelennek tűnő lehetőségek tárházában a Primátor is kihasít egy apró szeletkét magának. A palackok már vagy egy éve megújultak, zavarba ejtő hasonlóságot mutatva az angol Fuller's cég söreivel, beleértve a dombornyomást is. Alsó erjesztésű sörökben gondolkodnak elsősorban, néhány kivételtől eltekintve (EPA, IPA, Stout), s ez alól az Anyós sem kivétel. Hogy a sör miért kapta ezt a hát, mit is mondjak hülye(?) nevet, ki tudja? Talán annak a cseh humornak köszönhető, amit soha nem emlegetünk úgy, mint az elhíresült angol humort, talán mert nem annyira fanyar, nem annyira száraz és nem annyira fárasztó (egy idő után). Pedig külön kategória, tudjuk ezt mindannyian, csak valahogy a szofisztikáltabb, alsóbb hangsúlyos, úgymond sarokból támadó műfajokat mintha valamelyest far nehézként érzékelnénk. A címkéről egy tipikus, némileg fáradt, kissé visszataszító és (minden bizonnyal) már régóta baszatlan öregasszony tekint ránk a szemüvege mögül, egy sörhabra hasonlatos, remélhetőleg nem vendéghaj alól. Az IPL (miszerint India pale lager) kategória ne tévesszen meg senkit, a megfejtés, az utolsó szóban tetten érhető. Láger öcsi ez, tulajdonképpen egy hoplager. Az a műfaj, ami jelenleg nagyon hiányzik az európai piacról. Az úgynevezett újvilági komlókkal megfűszerezett alsó erjesztésű sörök véleményem szerint képesek lennének olyan tömegeket maguk mögé állítani, amiért még jeles diktátoraink is térden állva könyörögnének a receptért. Mindenesetre a műfaj törekszik és ha végre kilépünk az "ale" hívó szó bűvköréből, akkor talán a mi hagyományos sör kultúránk is kaphat egy újabb dimenziót. Mindez financiális kérdés is, persze, de mi lenne, ha 15-20%-kal többet fizetnénk egy tényleg jó sörért, átlagos sörözőkben? A "melós vagyok, tüskét nyelek, kannást iszom" hungarikum persze nem célközönség. A Békésszentandrási Muttija már egy remek jövőt vázol elénk, remélhetőleg a műfaj idővel kifutja majd legjobb formáját. (Ki fogja, borítékolom). Kisüzemeknek lager sört főzni nem gazdaságos, illetve egy olyan terepen kezdenének "harcba", ahol a látható túlerő elég, ha megmutatja magát, a hallgatólagos kapituláció pedig rögtön manifesztálódik. A magam részéről drukkolok, lageren nevelkedtem, tetszik ez a műfaj.

Na, kérem, hogy milyen a sör? Kiváló habzás, aranysárga szín. Barackos, kissé sajtos illat. Barackos, citrus héjas, enyhén trópusi gyümölcsös ízvilág, gabonás, malátás édes lecsengessél.

Jön a karácsony, az ajándékozások és a hedonizmus ünnepe. Nagy a tolongás, a gyártók és a nagykerek ontják magukból aktuális ádventi söreiket. Nagyot kell tudni borítani ahhoz, hogy a vevők és a szakma felfigyeljen egy adott sörre. A Békésszentandrási 2013 óta főzi limitált kiadású Esthajnal nevű desszert söreit, az ünnepre időzítve. Ezek a sörök mindig is a téli, ünnepi hangulatot hivatottak idézni, ami a fűszeres, gyümölcsös, füstös, csokis íz világot nyújtják a fogyasztóknak. Az előző 2 év meglehetősen változatosra sikeredett, illetve megközelíthetjük úgy is, hogy a tavalyi (2017-es) tonkababos – finoman fogalmazva – egyedi ízlést igénylő sör kissé kilógott a viszonylag stabil repertoárból. A 2016-os csokis/mentás After Eight ráérzés után számos sörivó számára okozott komoly meglepetést, nem feltétlenül pozitív irányba. A magam részéről üdvözlöm az ilyen bátor kísérleteket, még akkor is, ha nem az én világom egy adott sör. Ezek után érthetően nagy érdeklődéssel vártam az idei Esthajnalt.

Egy imperial stout nálam mindig jól veszi ki magát, ha meg plusz megküldik ezzel-azzal, az különösen felkelt(het)i az érdeklődésemet. Az Esthajnal '18 füstölt malátás, aszalt szilvás kitekintése derék sörkalandorok komoly megállóhelye lehet. A feketébe hajló mély lila (kár, hogy nem püspöklila) címke alsó fertálya három lényeges információt is tartalmaz, miszerint: ajánlott fogyasztási hőmérséklet, étel és pohár forma. A Szent Andrási címkék a hagyományos puritán jellegből ennyivel kilépnek, hisz ez már más söreiken is látható. A dizájn nem újul meg, csak ajándék információkat kapunk, ez így teljesen rendben van. Ha lenne kandallóm, előtte ülve bontanék meg egy palackot és kortyolgatás közben elgondolkodnék azon, hogy mikor lépek abba a korba, amikor rájövök, hogy én magam vagyok a Mikulás. Ebben a sörben ugyanis benne van még a duhaj fiatalság (reménye), de ugyanakkor valami joviális letisztultság is. A habzása remek, tört fehér, enyhe lilás színezetű habbal (ami feltétlenül jól megy a címkéhez). Füstös, kissé whiskys, szilvás illat. Füstölt malátás, likőrös, aszalt szilvás, karamelles íz világ, halovány komló érzettel, kávés, étcsokis lecsengéssel. Testes, közepesen szénsavas sör.

A Szent András sörfőzde remek sört dobott piacra idén karácsonyra, de az ízek némileg még külön életet élnek, érezhető, hogy nem az sikeredett, amit pontosan szerettek volna, pedig csak hajszálnyira voltak a céltól. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha lefőzik fél évvel, ne adj Isten 1 évvel előbb és hagyják érni a cuccot. Akinek van kellő türelme (nagy beruházást nem igényel) rakjon el egy-két palackot néhány évre egy hűvös pincébe, hátha megszületik a csoda. A palackos sörök szavatossági ideje 10 év, úgyhogy nyugodtság van. Ebben a kategóriában az sem baj, ha kifutunk a szav. időből, sőt, bizonyos söröknek még jót is tesz, ha megfelelő volt a palackozási eljárás. Ha elrakunk 10 üveggel, évente meglephetjük magunkat. Ha időközben alzheimer kórt kapnánk, kérjünk meg valakit, hogy vezesse elő megfelelő időben az aktuális palackot, míg rá nem jövünk, hogy magunk vagyunk a Mikulás.

Úgy néz ki, kezdenek feléledni a magyar zenekaros sörök, ami nekem már régi vesszőparipám. Két út állt előttem Reczer Gábor Fit Fat sörével kapcsolatban. Vagy írok róla vagy nem. Ez önmagában nem reveláció, viszont, ha írok, megint két lehetőség adódott. Vagy maradok az outsider blogger szerepében vagy színt vallok, miszerint nagyon is van közöm a bandához. Hosszas latolgatás után az utóbbinál maradtam. Egyrészt sokan tudják rólam, hogy alapító tag voltam, s mint ilyen, elég sok közöm volt e sör megszületésében is, másrészt álságosnak tartottam volna, ha a kívülálló szerepében tetszelgek. Magáról a sörről nagyon nincs mit írni, tulajdonképpen egy receptváltoztatás nélküli átcímkézett T30. Hogy egy kávés stout mennyire jó zenekari sörnek, azzal kapcsolatban az elejétől fogva komoly averzióim voltak, viszont tény, hogy ezzel a (Schleki által tervezett logós) címkével ránézésre nagyon pofás kis sör született. Hogy milyen lesz a fogadtatás, azt később fogjuk megtudni, mindenesetre, aki szereti a tökös milk stoutokat, az nem fog csalódni. A Fit Fat-nek nincs nagy rajongótábora, sőt, semmilyen nincs neki, de ez nem a zenekar hibája, egész egyszerűen ilyen a stílus. Már annak idején Amerikában, az 1960-as években, a műfaj létrejöttekor sem hódított meg tömegeket. Pedig a rock 'n' roll és popzene elegyéből létrejött zenei stílus kifejezetten óriási előnnyel indult, hisz pont az akkor újdonságnak számító gitáreffektekre építette fel zenei világát. Instrumentális műfajként szerepelt és a mai napig is ez a markáns vonal jellemzi, bár már annak idején is létezett egy vokális vonal (pl. The Surfaris), igaz, ezek a bandák nagyon "takarékosan" bántak az énekkel. (Sajnos) semmiképp nem mehetünk el a Beach Boys mellett, amit minden szakcikk vokális surf rocknak titulál, szerintem teljesen tévesen. Strand zenének mondanám leginkább, már ha egyáltalán foglalkozni kell velük. A surf rocknak alapból semmi köze sem a sporthoz, sem a tengerparthoz. Azért nevezték el így a műfajt, mert mikor megjelentek az effektek, a zenészek használatkor úgy érezték, mintha a hanghullámokon lovagolnának. Ami Jimi Hendrixnek volt a wah-wah effekt, az volt a surfnek a rugós zengető. Egyfajta védjeggyé vált, amivel könnyen meg tudtak küldeni egy Shadows alapú zenét. Aztán, hogy a sportolók, illetve a strandolók is magukévá tették a műfajt, az, már szinte adta magát. Mint ahogy az is, hogy természetesen a zene is "visszaköszönt" új táborának, így végül a kör bezárult. Azóta sok víz lefolyt a Hudson-ön, a Mississippin, sőt a Dunán is és ezek a vizek lassan egybeértek. Hazánkban Faragó "Judy" István játszott hasonló zenét, miután Komár Lászlótól szóló pályára lépett. Rajta kívül nem is tudunk egyéb ilyesfajta próbálkozásról. Aztán, ahogy a Stray Cats létre hozta a neo-rockabillyt, úgy lassan feltámadt a surf rock is. Persze, pont abban a volumenben, ahogy az régen is volt. Viszonylag kevesen szeretik, azok viszont elkötelezett hívei. Quentin Tarantino az 1990-es években újra divatba hozta a műfajt, bár amennyi jót tett vele, annyi rosszat is. Kill Bill című minősíthetetlenül rossz filmjében szerepeltetett egy csapnivaló japán surf rock bandát, ami iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet elszarni egy amúgy egyszerű zenei stílust.

A közel 10 éve alakult Fit Fat jó ritmusban csatlakozott be ebbe a marginális zenei világba. Három punk/underground zenész alapította a bandát. Schlekman Dániel (dobok és ütőhangszerek) kalapálta össze az együttest, miután Yellow Spots nevű bandájával nem tudta megvalósítani surf rock jellegű törekvéseit. Így, a banda szerencsére sok (vidám) turnét lezavart a Yellow Spots-szal, aminek a végső konklúziója az maradt, hogy "igyál egy felest, baz'meg!". A zenekar nevét Éles W. Róbert gitáros adta, jómagam pedig csatlakoztam basszusgitárral. Kezdetekkor több alternatíva is felmerült, például az, hogy játsszunk ragtime-ot. Aztán feldolgozásokból és saját szerzeményekből állítottuk össze a kezdő repertoárt. Kialakítottunk végül egy nagyon frankó progresszív surf rockot, amivel sikerült egy kis egyéni ízt belevinnünk ebbe a zenei világba. Még egy Paul Desmond által írt jazz klasszikust is beemeltünk a repertoárba (Take Five). Ezt a vonalat sajnos nagyon hamar felváltotta az úgynevezett gasztro surf, amit a magam részéről nem szeretnék kommentálni. Az együttes amúgy a Grabanc előtt is fellépet az első Főzdefeszten és később is rendszeres előadó volt ezen a jelentős fesztivál sorozaton. A banda néhány fellépés erejéig a zseniális Ferencz kísérő zenekara is volt. Pár évvel később Schleki bátyja Schlekman János csatlakozott az együtteshez, egy jól sikerült közös esküvői zenélés után. A kvartetté avanzsált Fit Fat ekkor vált nagykorúvá. Jani, aki a metal szcénából jött, teljes lelkesedéssel vetette bele magát ebbe a zenei világba. Üstökösként robbant be stabil zenei tudásával, feszes tempójával és jó ízlésével. Cirka öt éve váltott a poszton Lukács Gyula, akit a magam részéről méltó utódomnak tartok. Pregnáns, pontos, fegyelmezett játékával erősíti a banda stabilitását. Minden elismerésem Reczer Gáboré, hogy már megint nem hazudtolta meg magát és az underground műfajból is mert a legszéléről csipegetni.

A surf rocknak számos leágazása van az autentikustól a horroron át a punkig. A Dead Kennedy's iskolapéldája annak, hogyan lehet punk zenét surf gitárhangzással játszani. Akit, picit is vonz ez a zenei világ, a következő bandákat érdemes meghallgatnia:

- The Surfaris

- Dick Dale & The Deltones

- The Ventures

- Duane Eddy and The Rebels

- Man or Astro-man?

- Messer Chups

- The Surf Coasters

- The Bambi Molesters

- Bitch Boys

- Surfin Zhiguli

- Fit Fat

Érintett még jazz vonalról: Smárton Trio