A daliás időkben, amikor még volt értelme antikváriusnak lenni, születtek mára már legendás történetek. Volt nagy jövés-menés, hozták, vitték a könyveket tonna számra és napi rendszerességgel jelentek meg az örök vadászok is, akik kitartóan kutattak egy-egy ritkább példány után. És hát, ugye, voltak a mindig kérdezők, akik lelkesen kerestek Hoffman – Szekfűt, Elfújta a nőt vagy Winnetoutól a Bibliát, ám a szerénységbe burkolódzó, már majd' a feledés homályába vesző, mai napig behozhatatlan rekorder, amikor a szakma több évszázados fennállásának örömünnepét ülte, azon eset volt, amikor az illető a Központi Antikváriumban Budapest földgömböt szeretett volna venni. Ilyen géniusz – lássuk be – ötszáz évente talán egy születik, így a következő felbukkanásakor jó, ha még emberiség létezik, nemhogy antikvárius. Így, aztán csoda-e, ha a megfáradt szaki "pár perc és jövök" jelszóval hagyta el a szellemileg már kissé túlcsordult objektumot és a közeli Ferenczy István utcában székelő Csendesben talált menedékre. Merthogy kocsma mindig akadt a közelben. Kinek a Csendes, kinek a Carmen, kinek a Potyka, minden antikváriusnak megvolt a maga keresztje. Érdekes lenne egyszer ennek is utána nézni, vajh mért alakult ez így, de mintha már az Ősrobbanás után félórával megszületett volna ez a mai napig is működő szimbiózis. Saly Noéminek talán testhez álló feladat lenne ezen siker rögös útjának visszafejtése, de lehet, hogy csalódás lenne és kiderülne, hogy nincs itt semmiféle titok, egész egyszerűen csak történelmileg így alakult. Napközben a szakmában a "halk, gyors" Unicum járta, de előfordult, hogy valaki hosszabb időre is kimaradt, így aztán tudunk olyan kollégáról is, akinek sikerült olyan poétikusra innia magát, hogy kitiltották a Csendesből. Ez persze amúgy nem nagy szám, de munkaidőben volt benne kraft bőven, ezután még visszaállni a vételi pult mögé és letolni a maradék műszakot, mester fokozatot jelent, ami már akkor is felért egy kisdoktorival. Élettapasztalat és rengeteg munka volt ebben, nem véletlen, ha kissé irigy, de elismerő tekintetek kísérték minden léptét. A rövidebb kiruccanások alkalmával természetesen gyakran csattant el egy-egy sör vagy több, ha ebédidőben mentek a gyakorlottabbak, ne adj Isten több antikváriumból is egy meghatározott harcálláspontra. Ilyenkor jó volt a Dreher (csak jó hideg legyen) vagy Dréber, ahogy a múlt század 90-es évei elején mondták jó páran, az írástudók alkonyának kezdetén, a miatt a kis kalligrafikus hasas "h" betű miatt. Naná, hogy a zöld címkés, ami talán egy becsületes magyar pils hiánya okozta űrt igyekezett teljes mértékben lefedni. Volt egy ideig piros címkés, az a valódi jellegtelen édes lager, aminek felbontása után a tisztelt versenyzőnek pszichedelikus kukorica mezőkön már címerezni támadt kedve. (Megjegyzem: főzésre egész jó volt). A kék címkésre meg komoly ember rá sem nézett, nem volt méltó a Krúdy örökséghez. Felelősség teljes, komoly döntéseket pedig nem lehet porzó vesével hozni, ezt mindenki beláthatja, hisz bármikor beeshet az utcáról egy komplett Schedel krónika (a Közpiben a '70-es években állítólag egyszer megtörtént) azt meg nem lehet csak úgy, kedélytelenül, kissé fásultan megszakérteni. Arról meg nem is beszélve, mikor az alkohol felhőt, mint kimutatható aurát hordozó becsüs olyan hitelesen tudott bemondani ezer forintot egy ötvenezres könyvre, hogy mikor a kissé elbizonytalanodott palimadárnak nézett kuncsaft, aki nem hagyta ott a könyvet "szaré-húgyé", még ő dohogott, hogy hát nem tudom mit képzelt, az ilyeneknek az Isten pénze nem elég.
Változik a világ, kiveszőfélben van az oldschool antikvárius, aki még fejből vágja az ÁKV által belső használatra kiadott Irányárjegyzéket és fél kézzel kollacionál még ma is egy 5 kötetes Graczát, akár 5-6 Dréber – Unicum vegyes szuper után is. Helyükbe léptek az elhavazott dinamikus kereskedők, akik már nem tartják el a közeli krimókat, hisz azok is átalakultak, múzeumba illő kultúrtörténetté csontosodott a múlt.
Próbálja tartani a lépést a Dreher is, legutóbb kijöttek a lakonikus Pale ale névre keresztelt első felső erjesztésű sörükkel. Értelmét megfejteni sajnos a mai napig nem sikerült, olyan talány marad (talán örökre), mint a Volkswagen polo, amiről végül az lett a sommás konklúzió, hogy olyan, mint egy hormonzavaros Golf. A pale ale mint olyan, amúgy is egy szűk keretek közt mozgó műfaj, nem véletlen, hogy a kisüzemek is a sokkal nagyobb fantáziára sarkalló APA, IPA, AIPA csapásirányt célozták meg. Tudjuk, persze, helyzet van, a Soproni is borított egy IPA-t, akkor az ilyen, olyan komlós variációk után nekik is kéne valami trendit hozni. A magam részéről soha nem értettem ezt a verseny kényszert, miért kell feltétlenül egy tradicionális sörgyárnak a divatot követnie? Inkább csinálnának már végre egy becsületes, iható lagert, meg egy pilst megfelelő ár/érték aránnyal, aztán majd beszélgethetünk. Megtehetnék. Hát, én is vettem egy palackkal és gyűröttebb fejű kollégáimra emlékezvén szigorúan munkaidő alatt fogyasztottam el, igaz, az utolsó órában. Nagyon nehezen gurult le, pedig a fogyasztási hőmérsékletet is elég jól beállítottam. A habzása nagyon gyenge és hamar összeesik. Aranysárga szín és enyhe maláta, lageres illat, komló még mutatóban sincs. Az íze egy rossz lageré. Édeskés malátás íz, egy pötty fanyarsággal. Lecsengésében érvényesül a komló, de nagyon haloványan és az is gyorsan elillan. Marad egy kifejezetten kellemetlen lageres útóíz és egy rettenetesen rossz emlék. Vizes, közepesen szénsavas. Szerény véleményem szerint egy fillért nem ér.