Az IPA elcsépeltté válásával a kraftnak szüksége volt a megújulásra. A dizájn felturbózása sokat segített (hazánkban ez még várat magára), a különböző alfajok, mint a West Coast, a New England, illetve újabban a Brut sem tudta feledtetni azt a sematikus tényt, hogy jó, jó, de ez akkor is csak egy IPA. Valahogy az olyan fajták, mint az altbier, a red ale, az English bitter, a Kölsch vagy a rozssör nem szólítottak meg széles tömegeket, inkább csak bizonyos sörfőzök/sörfőzdék fantáziáját mozgatták meg. Születtek remek sörök ezen műfajokban is, de most nem nekik áll a zászló. Ez azonban még változhat, ahogy nagy valószínűséggel fog is. A sour ale megjelenésével és remek marketing hadjáratával sikerült egy – a végtelenségig radikalizálható – igencsak megosztó sört produkálnia az újhullámos sörfőzésnek. Annak idején már az IPA-knak is megvoltak a fanyalgói (legtöbbször azzal a váddal illetve, hogy azt a legkönnyebb csinálni, csak teli kell tolni komlóval), de azért iszogatták ők is, a széles palettáról volt, ami még nekik is ízlett. A savanyú azonban már egészen más. Ez egy könyörtelen, megosztó műfaj. Egy idő után a forradalmat is forradalmasítani kell, mert konvencionálissá és dögunalmassá válik. Végül vagy elfeledik vagy múzeumokban mutogatják. Amíg képes megújulni, addig viszont megőrzi fiatalos lendületét és úgy tűnik sosem öregszik meg. Ha a craft/kraft rock 'n' roll, az IPA a rockabilly, a sour pedig psychobilly, a kisüzemi sörfőzés punk "vadhajtása". A sour ale most csúcsra van járatva, sokan szeretik is és sokakkal elhitették, hogy szeretik (ők a hangosabb harciasabb réteg, ha ki kell állni a savanyú sör mellett). Azért kíváncsi vagyok, milyen tábort tudhat magának, teszem azt öt év múlva, mennyire múlandó a dicsősége. Ha nem csak divat sörről beszélünk, az a legjobb. Mindenki igya azt, amit szeret. Bizonyos dolgok megítélése változik, ha megfelelő tálalást kap. Gyerekkoromban a biciklit le se szarták, mert a szegénységgel párosították, de amióta csodagépek vannak és be lehet öltözni biciklis lovagnak, azóta fiatalos, menő dolog lett. Aztán itt volt a '90-es évek eleje/közepe két nagy zenei divat hulláma a klezmer és az ír népzene (ez kulminált aztán a world music-ba, ami mára szintén kifulladni látszik). Akkor, értelmiségi körökben hatalmas tábora volt ezeknek a zenéknek, ma meg már ki hallgatja ezeket? Pedig tradicionális, nagy múltú, ma is létező műfajokról van szó. Sosem titkoltam, hogy egyáltalán nem vagyok a sour ale-k kedvelője, de mielőtt a savanyított sörök ellenpápájává avanzsáltam volna még időben bekaptam egy védhetetlen gólt Reczer Gábortól. A kollab széria 11. utolsó előtti csapattagja egy tőzegáfonyás sour ale (immár a harmadik savanyított sör a szériában). A tettestárs ezúttal a rock 'n' roll, elsősorban a psychobilly szcénából is jól ismert Mausecz Ádám (MONYO Brewing).
Minden palackos sör elfogyasztása elsőként a címke szemrevételezésével kezdődik, ami ez esetben (sajnos) okoz némi meglepetést. A képen egy psychobilly frizurás áfonya bogyó "gyomorszájon" vág egy sárga tubust, ami hirtelen ötlettől vezérelve fekete savat hány (rá van írva, hogy SAV, irgalom atyja, ne hagyj el!) egy acélkék rakétára vagy mi a tököm az. Mindegy is, elhanyagolható nüansz ez már a hófödte, vöröslő hegyek árnyékában. Értem én az alkalmazott brechti elidegenítő hatást, ami punkos attitűdöt kölcsönöz a megjelenésnek, de ami ennyire direkt és nem bíz rá semmit a szemlélődő fantáziájára, az csak egy alsó közepes gyerek rajzzal hozható párhuzamba. Szerencsére a sör nem ilyen. Olyannyira, hogy nemcsak a legjobb sour ale, amit életemben valaha ittam, hanem gyökeresen változtatta meg a savanyított sörökről alkotott kissé lesújtó véleményemet is. Extra sourként aposztrofálja magát, maga Reczer Gábor is úgy harangozta be Fb. oldalán, hogy ez bizony sav, ne legyenek illúzióink. A Csikar név talán hascsikarásra utal – nekem legalábbis ez ugrott be elsőre – ez ügyben magától a mestertől sem kaptam egzakt magyarázatot, csupán annyit tudtam meg, hogy a név Ádám ötlete volt. Ez az a fajta kaján sztori, mikor először filmre vitték a Hosszú álmot, ám a kész forgatókönyv végére már csak a gyilkos kiléte hiányzott. Az egész stáb olvasta a regényt, de senki nem tudta megmondani ki az. Végül kínjukban felhívták Raymond Chandlert, ugyan árulja már nekik, de ő is teljesen tanácstalan volt. A beharangozó után fel voltam készülve a legrosszabbra, de ittam én már ennél extrémebbet, ami számomra egy közel ihatatlan, alkoholos szénsavas almaecet. A sör habzása megfelelő, hamar összeesik. Fekete cseresznye szín, piros gyümölcsös, fanyar illat jellemzi. Áfonyás, ribizlis íz világ, egres héjas utóízzel, joghurtos lecsengéssel. Komló érzet nincs vagy annyira elenyésző, amit nem sikerült nyakon csípnem. Közepesen testes és szénsavas, kiváló sör. Valójában egy fanyar gyümölcs bomba, amit lehetetlen kellőképp dicsérnem. A bennem lezajlott paradigmaváltást pedig külön le kell gratulálnom. "Mert, van ám itt kultúra!"
