Beers & Books

APA kocsit hajt

2019. február 17. - Dr. Mabuse

img_5323.JPG

Nyomás alatt van a nagyüzemi sörgyártás, méghozzá sok lúd disznót győz alapon. Dicséretes törekvés, hogy lépést tartsanak a kisüzemekkel, de az a paradox helyzet alakult, hogy a verseny kioltotta verseny mivoltát és párhuzamos univerzumokban hódolnak a fogyasztók kedveiért. A kisüzemi felső erjesztésű sörök már évek óta alakítják a hazai piacot, de akkor eszmélnek igazán, amikor a nagyüzemek is kezdenek utánuk menni. Rég megtehették volna ezt (a nagyüzemek), de kellett egy kraft ahhoz, hogy végre felébredjenek. Ugyanakkor – annak ellenére, hogy hazánknak nincs számottevő sörös múltja – nyugodtan rámehettek volna a minőségi lager gyártásra, simán meg tudták volna csinálni. Megvolt a szakértelem és a felszerelés is, pontosan tudták, hogy mit állítanak elő, mint ahogy pontosan tudják ma is. Futnak a kraft után, olykor nem is kevés sikerrel, holott helyzeti előnyben vannak. Voltak és lesznek is. Most visszanyal a fagyi és a kígyó önfarkába harap, hisz amit előállítanak az egy 3D-s nyomtatóval megegyező produktum. Nem kellene feltétlen ezt a vonalat követniük, de úgy látszik a magyar nagyüzemek karmája ez. Nem tudni kiket akarnak megcélozni ezekkel a leképezett sörökkel. A sör geekeket biztos nem, az átlagfogyasztó pedig nem valószínű, hogy rá fog szokni ilyesmikre. Egyrészt, mert nem ezeken szocializálódott, másrészt, ha ilyesmit akar inni, azt megveszi/megteszi a megfelelő helyen. Van egy vékony szegmens (talán!), aki azt mondja, hogy ha kerti buli van, akkor mondjuk ne egy Soproni lagert igyuk, hanem az IPA-t, másrészről APA-t és így tovább, de tök mindegy, mint ahogy nekem is az lenne. Vagy sört iszom vagy bulizok. Sikk lehet persze IPA, APA feltárulkozó hűtővel bulit tartani, de a vége mégis csak az, hogy minek. Minden nagyüzemi felső erjesztésű sör csak silány másolata a kisüzemieknek, akkor meg már miért ne innák a hagyományos lagert? A fővárosi fogyasztókat még csak-csak meg lehet fogni ezekkel, de nem kell messzire mennünk Budapesten belül sem, elég egy külvárosi krimót kiszemelni, ahol, ha ilyet akarnánk eladni, a kedves delikvens csak annyit kérdezne, ez meg mi a faszom? Érdekes tehát, de nem rossz kísérlet. A Soproni és a Pécsi Sörgyár is kihozott egy APA-t, hogy haladjon a korral. A Pécsit én csak dobozos verzióban láttam, a Soproni létezik üvegesben is. Ez utóbbi az "Óvatos duhaj" szériában hozta ki ezt a feltűnően kék címkés sört, gondolván, hogy majd beleilleszkedik a sorozatba, de sikerült egy sufni-tuning főzettel kirukkolniuk. Érdekes módon a Pécsi sikerült jobban, ami nagy meglepetés. Kiváló habzás, marad is egy ujjnyi tömör fehér hab. Opálos arany sárga szín. Enyhén élesztős, alig észrevehetően komlós, némi fanyar háttér illattal. Grapefruitosan keserű ízzel indít, majd némi citrusosság bontakozik ki, a Pécsitől már oly ismerős kissé túltolt lisztes élesztős ízzel vállvetve, a háttérben némi fanyarsággal. Lecsengésében ugyanaz a kesernyésség köszön vissza, mint az indító kortynál. A jótól távol áll, de összességében nem olyan rossz.

Soproni: Kiváló habzás, masszív tömör fehér hab. Opálos, ködös borostyán szín. Citrusos aroma komló illat. Hamar lecsengő citrusos, trópusi gyümölcsös, vágott füves íz világ, maláta lecsengéssel, kellemetlen enyhén kesernyés utóízzel. Unfrankó meló.

img_5320.JPG

Nem mutiból készült - Szentandrás Mutti hoplager

img_5461.JPG

A Szentandrás Sörfőzde viszonylag új söre egy hoplager ami a keresztségben a Mutti nevet kapta. A címkével nem sokat szaroztak, ugyanaz a betakarító kombájn látható rajta, mint az Ogrén, csak kékben. Ahogy azt már (újabban) megszokhattuk a főzdétől az EBC és az IBU szám mellett feltűntetik az ajánlott fogyasztási hőmérsékletet, az ajánlott ételt (ez esetben egy hambi, mi más) és az ajánlott pohárformát is. Jó ötlet volt kirukkolni egy ilyen sörrel. Egyrészt, mert divatos, másrészt egy jól kitalált, méltán népszerű műfaj. Jól is van ez így, mondtuk az első szériát megkóstolva. Kitöltve hoz egy remek habzást, a színe tükrös aranysárga. Citrusos aroma komló illat fogad, már ott a pont. Ízre citrus héjas, zöld fűszeres, füves, icipicit olajos textura, enyhén karamelles lecsengéssel. Közepesen testes és szénsavas sör. Ez van, mondja az egyszeri paraszt sörivó, jójaz és tényleg jó. Működik, megéri az árát, azt' hellovín. Na, jó, de kijön a második kör, azt' változnak a dolgok, ugyebár. De miért? Valamiért ez a főzde fejlövése, hogy hangolgatnak a recepten. De miért? A következő főzet már szikárabb lett, ami nem feltétlenül baj, de ha valaki megszerette a Muttit és nem tudja, mi folyik a háttérben, az jó esetben néz egy nagyot, aztán lehet, hogy leszoktatja magát erről a sörről (is). Mire jó ez, kérdezhetnénk joggal. Egy közepes kapacitású főzde nem kell, hogy a kraft felé nyomuljon, vannak ott már épp elegen. Van elég kísérletező kedvű vegyész, akik nem mellesleg (még) nem látják a zsákutca végét, amibe oly nagy kedvvel és magabiztossággal vezették be önmagukat. De miért? Nem kell mindig új dolgokon agyalni, ahogy nem kell hetente új sörrel se kijönni. Elég egy stabil jó középvonalat húzni és azt – ha nem is mindenki, de – nagyon sokan fogják szeretni. De miért? Mert sokat akar a kraft (ráadásul egyszerre akarja mindezt), azt' nem bírja a fogyasztó farka. A Szentandrás Sörfőzde – akárhányszor lantomba csapok, ezt mindig megéneklem – hivatott lenne egy markáns demarkációs vonalat húzni (ahogy ezt már meg is tette), ha viszont így folytatja, könnyen lehet, hogy saját sírja első ásónyomait vélhetjük felfedezni. Akárhogy, én drukkolok a főzdének, mert szeretem, jónak tartom és ha ők úgy gondolják, hogy a kraft fújja a Passzát szelet, akkor innen üzenem, hogy széllel szemben igazán emberes… De miért? Ábel! Apád nem volt üveges.

Custom T30 - Reczer Tropical Tiger

img_5743.JPG

A Reczer Kollab széria első évada a 10. részhez érkezett és ez a Niagara befagyásával ellentétben még mindig kiválóan folyik. Az évszaknak megfelelően egy – a Balkezessel együtt főzött – kávés stoutot kaptunk, ami nem más, mint a jó öreg T30 újra gondolása, egyfajta variációja, Tropical Tiger néven. Így egy téli sörrel némi nyári (trópusi) hangulatot is ad, ambivalens képet adva ki ezzel összességében, ami kaján dupla csavar, még akkor is, ha nem feltétlenül ez volt a cél. A címkén az okkersárga háttérből (kissé fallikus felhanggal) előtörő II. világháborús tank egy kávébab földön tart előre, miközben a háttérben "hagyott" pálmafák kissé külön életet élnek, s ezzel a perspektivikus bakival inkább hatnak dísznövényként, mint a természetes környezet részeként. Mindazon által, ezzel a narancssárgára színezett, jól megválasztott betűtípussal, kerek, harmonikus a kép, a militáns jelleg nem hangsúlyos, épp ellenkezőleg. Az összkép annyira barátságos, hogy feleleveníti, sőt életre is kelti régi Dél-Amerikába vágyódásomat. Nyilván sorsszerű szerencsés véletlen, hogy a sör debütálása táján a T30 az Ország söre versenyén 3. helyezést ért el. Megérdemelte, bármekkora legyen ez a verseny.

Ez a kis söröcske elkészült már decemberben, tehát "pihent" 1 hónapot, ami – mint tudjuk – ebben a műfajban feltétlen előny. A T30-hoz képest ez a főzet lecserélte a laktózt kandiscukorra, de nem olyan mértékben, ahogy azt a kissé far nehéz belga barnáknál megszoktuk. Szépen belesimul a sörbe, de azért tetten érhető, ha valaki Columbo-i alapossággal nyomoz utána. Kitöltve remek a habzás, tört fehér habja masszívan tart. Fekete szín, kávés, élesztős illat várja a szerencsés látogatót. Karakteres kávé íz, enyhe búzás felhanggal, határozott, de nem tolakodó komló keserű lecsengéssel. A zabpehely gondoskodik a selymes korty érzetről, ami utóízében szépen érvényesül az élesztővel együtt. Közepesen testes és szénsavas, remek, jól eltalált sör.

Kollab cikk #2 - Rozsdásodó craft

squrriels-1_640_546_s_c1_center_top_0_0.jpeg

Egy 1989-es könyvben – hát persze, hogy Michael Jackson írta – ötven különféle sörfajtát nevesít a szerző. Az európai olvasó, – ha csak maga is, miként a könyv írója – nem volt sörszakértő, jó, ha a felét kóstolta a felsoroltaknak. Sőt, ha nem egy szerencsés brit, belga, vagy német sörivó volt, talán öt-hatféle sört kóstolt életben. A kontinensen talán csak Belgiumban, az Egyesült Királyságban és német földön főztek akkoriban ale söröket, mindenki a nagyüzemi lágereket nyakalta. Ezeknek a többnyire 10-12 Ballingos söröknek majd minden országban volt valami neve, mint például a cseh vycepni és lezak, a német Schankbier és Vollbier. Voltak még elvétve baknak, doubbelnek vagy trippelnek nevezett erős sörök is és itt-ott néhány félig-meddig elfeledett regionális sör. Az egész osztályozás nem bírt jelentőséggel, míg az amerikai sörforradalom hullámai el nem érték az európai partokat és támadt sokaknak kedve sörfőzdét alapítani. A nagyüzemi alsóerjesztésűvel szemben megjelent a kisüzemi felső erjesztésű. Az osztályozás még ekkor sem ütközött nehézségekbe, hiszen az főzdék régi, mondhatni tradicionális söröket gondoltak újra. Ezeket besorolták az IPA, az EPA, a stout és a többi már létező főcsoportok alá, mint alcsoportokat. Mivel az újsöröknél eleinte a komlóhasználat dominált sorra születtek az újabb és újabb IPA típusok már látható volt, hogy rövidesen nem lesz az a BJCP szakértő, aki itt el fog igazodni. A BJCP sokáig bírta a gyűrődést és ha egy sört képtelen volt besorolni a már létező csoportba, akkor vagy kreált egy újat, vagy betette a különleges (értsd: egyéb) kategóriába. Aztán egyre szarabb helyzetbe került. Mivel a kisüzemeken nagy volt a nyomás, hogy újabb és újabb sörökkel debütáljanak a piacon, sorra születtek a különféle extrém főzetek, hiszen mindenki valami eredetivel igyekezett előrukkolni. Mivel ezek a sörök egyre ritkábban lettek besorolhatók a már meglévő kategóriákba, a sörfőzdék, hasonlóan a névadáshoz, típust is adtak a sörhöz. Így lett a különlegesen száraz karakterű IPA Brut IPA, a gyümölcsös laktózos-gyümölcs sör MilkShake és így tovább a végtelenségig. Nehéz azt mondani, hogy a dolog rendben van, hiszen egyre kaotikusabb helyzet, de ez valójában nem okoz a fogyasztónak problémát, hiszen aki egyszer megkóstolta, többet, még ha tervezne, se tehetné, mert nem lesz soha többé. A modern fogyasztó azonban ritkán akar kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azaz többször is ugyanazt a sört inni. Szóval a modern sörivó fogyasztóból kóstoló lett, akit kevéssé zavartak az új sörelnevezések. A vesztesek a sörfőzdék lehetnek és a különféle sörversenyek, hiszen fix kategóriák nélkül a söröket nincs mihez viszonyítani, így nem lehet besorolni őket és kategóriagyőztest hirdetni, emelve ezzel a sörfőzde nimbuszát, mivel ez nem a „Ki mit tud” ahol az egyéb kategóriában egymással versenyzett a füttyművész, a bűvész, a parodista és a gumiember. (Kovács Gábor „Maláta”)

A sör ma úgy néz ki, mint egy hormonzavaros, túlfűtött tini, aki be akarja harapni az egész univerzumot. Nagy falat, de nem lehetetlen. Eljött a hedonizmus és a carpe diem kora, amikor naponta szület(het)nek új elnevezések és a mélyen tisztelt sörgyík (pláne a kereskedő) csak áll a palack előtt és úgy csinál, mintha értené. De, nem érti. Hogy miért nem, annak ezer oka van. A lényeg az, hogy nincs naprakészen képben. Persze, olvas ő, nézi a híreket, blog bejegyzéseket, akár naponta is, de felbukkan itt-ott egy-két palack, mint amit kisodor a tenger árja és akkor mi van? Megy utána. Kezd képben lenni. Lassan képben lesz. Aztán jön egy új. Új élesztő, új komló, új vadhajtása egy fekete lyukba kulmináló IPA párhuzamosoknak. Sokukba (és egyre több ilyen van) bele van kódolva a halál. Csak az internetnek lehetünk ilyenkor hálásak, hogy utólag legalább nevében, esetleg leírásban, képileg tudunk tájékozódni. Aki ma lemarad, az kimarad. A magyar kisüzemi sörgyártás (legjobb tudomásunk szerint) új fajtát nem talált ki, viszont folyamatosan tájékozódik és "leképez" aktuális, trendi söröket. Kvázi, követi a globális sör (divat) kultúrát. Ha éppen a stout hódít, akkor azt gyárt, méghozzá magas minőségben. Ha a sour ale (mert Ámerikában épp ez a dili), akkor azt és még meg is magyarázza, hogy ez miért olyan kurva jó. Ha savanyú sört ittam bármikor, azt kiköptem, de ma sikk ezt inni. (Persze, mindenki tudja savanyú és savanyított nem ugyanaz). Mindegy, másnap már egész más lesz, más névvel, más címkével, más elgondolással. Ha holnap kijövök egy a újatalkottamorganicmilk IPA-val és ezzel teret tudok hódítani, akkor az lesz. És az lesz.

Dupla csalódás. Reczer - Gólem Random 8

 

"img_5627.JPGÍgy a Reczer Kollab széria vége felé közeledve és talán a tél beállta miatt is az utolsó előtti darab egy dupla IPA lett. Nagy kihívás, mert érzékeny műfaj, nem könnyű igazán jót és izgalmasat alkotni. Hugyecz Tominak már egyszer sikerült a 100 komlós IPA-val, Reczer Gábor tehát jól gondolkodott, mikor őt választotta tettes társként. Dupla IPA-val amúgy sincs elárasztva a magyar piac, ráadásul kevés igazán emlékezetes született ebben a műfajban. Kár, hogy ez sem lett az.

Mindenekelőtt vessünk egy pillantást erre az elsőre meglepő címkére. Meglepő és ez jó, mert felkelti a figyelmet, onnantól kezdve meg bármi lehet és bármi szokott is lenni. Véleményem szerint nagyon ötletes, a végtelenségig egyszerű, könnyen emészthető, már aki látja (a betűket). Mert, lássuk be, bármilyen frappáns egy Facebook beszélgetést (a komlók felhasználásáról) rátenni egy fehér alapra, jó szem kell hozzá, hogy azt valaki el tudja olvasni. Innentől kezdve bukó a pálya, mert vannak bizonyos dolgok, amik nagy(obb) felületet kívánnak. Összességében szerintem ez egy igazán jó húzás, csak valahogy ilyen kis felületen nem működik. Ez azonban a kisebb gond. Hugyecz Tamás (Gólem) és Reczer Gábor találkozásától valami elementáris élményt vártam volna, de ez messze elmaradt. Érdekes, hogy két ilyen kiváló talentum, hogy tud kihozni egy ilyen semmi különös terméket. A címkén olvasható, hogy mennyire elfoglaltak voltak, még egy találkozás sem bírt összejönni, pedig a végeredmény tekintetében talán kívánatos lett volna. Lehet, hogy ha nem séróból nyomják ezt a dupla IPA-t, akkor még ki is kerekedik valami. Mindkét sörfőző nagyon tehetséges, kár, hogy egy ilyen snassz sörrel debütáltak együtt, még ha 8 féle komlót is hajigáltak bele.

Kapunk egy megfelelő habzású, hamar elillanó habú sört, tükrös borostyán színnel. Gyümölcsös, tejkaramelles aroma komló illat. Banános, ananászos, trópusi gyümölcsös, karamelles, likőrös, enyhén füves, enyhén gyantás íz világ. Határozott, kissé túltolt keserű lecsengéssel.

img_5635.JPG

(Porh)anyós - Primátor Mother in Law

_porh_anyos.JPG

Mikor legjobb az anyós? Ha folyékony. Én kérek elnézést ezért a Boncz Gézától lopott stílus miatt, ami hagy ugyan némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor a belesimul a Mester által kitaposott nyomtávba.

Tombol a sörforradalom, igaz, az orgonapontoknál már (víz)kövesedni látszik, de van még idő, s a végtelennek tűnő lehetőségek tárházában a Primátor is kihasít egy apró szeletkét magának. A palackok már vagy egy éve megújultak, zavarba ejtő hasonlóságot mutatva az angol Fuller's cég söreivel, beleértve a dombornyomást is. Alsó erjesztésű sörökben gondolkodnak elsősorban, néhány kivételtől eltekintve (EPA, IPA, Stout), s ez alól az Anyós sem kivétel. Hogy a sör miért kapta ezt a hát, mit is mondjak hülye(?) nevet, ki tudja? Talán annak a cseh humornak köszönhető, amit soha nem emlegetünk úgy, mint az elhíresült angol humort, talán mert nem annyira fanyar, nem annyira száraz és nem annyira fárasztó (egy idő után). Pedig külön kategória, tudjuk ezt mindannyian, csak valahogy a szofisztikáltabb, alsóbb hangsúlyos, úgymond sarokból támadó műfajokat mintha valamelyest far nehézként érzékelnénk. A címkéről egy tipikus, némileg fáradt, kissé visszataszító és (minden bizonnyal) már régóta baszatlan öregasszony tekint ránk a szemüvege mögül, egy sörhabra hasonlatos, remélhetőleg nem vendéghaj alól. Az IPL (miszerint India pale lager) kategória ne tévesszen meg senkit, a megfejtés, az utolsó szóban tetten érhető. Láger öcsi ez, tulajdonképpen egy hoplager. Az a műfaj, ami jelenleg nagyon hiányzik az európai piacról. Az úgynevezett újvilági komlókkal megfűszerezett alsó erjesztésű sörök véleményem szerint képesek lennének olyan tömegeket maguk mögé állítani, amiért még jeles diktátoraink is térden állva könyörögnének a receptért. Mindenesetre a műfaj törekszik és ha végre kilépünk az "ale" hívó szó bűvköréből, akkor talán a mi hagyományos sör kultúránk is kaphat egy újabb dimenziót. Mindez financiális kérdés is, persze, de mi lenne, ha 15-20%-kal többet fizetnénk egy tényleg jó sörért, átlagos sörözőkben? A "melós vagyok, tüskét nyelek, kannást iszom" hungarikum persze nem célközönség. A Békésszentandrási Muttija már egy remek jövőt vázol elénk, remélhetőleg a műfaj idővel kifutja majd legjobb formáját. (Ki fogja, borítékolom). Kisüzemeknek lager sört főzni nem gazdaságos, illetve egy olyan terepen kezdenének "harcba", ahol a látható túlerő elég, ha megmutatja magát, a hallgatólagos kapituláció pedig rögtön manifesztálódik. A magam részéről drukkolok, lageren nevelkedtem, tetszik ez a műfaj.

Na, kérem, hogy milyen a sör? Kiváló habzás, aranysárga szín. Barackos, kissé sajtos illat. Barackos, citrus héjas, enyhén trópusi gyümölcsös ízvilág, gabonás, malátás édes lecsengessél.

_porh_anyos_2.jpg

Hol a boldogság mostanában? - Esthajnal '18

img_5467.JPG

Jön a karácsony, az ajándékozások és a hedonizmus ünnepe. Nagy a tolongás, a gyártók és a nagykerek ontják magukból aktuális ádventi söreiket. Nagyot kell tudni borítani ahhoz, hogy a vevők és a szakma felfigyeljen egy adott sörre. A Békésszentandrási 2013 óta főzi limitált kiadású Esthajnal nevű desszert söreit, az ünnepre időzítve. Ezek a sörök mindig is a téli, ünnepi hangulatot hivatottak idézni, ami a fűszeres, gyümölcsös, füstös, csokis íz világot nyújtják a fogyasztóknak. Az előző 2 év meglehetősen változatosra sikeredett, illetve megközelíthetjük úgy is, hogy a tavalyi (2017-es) tonkababos – finoman fogalmazva – egyedi ízlést igénylő sör kissé kilógott a viszonylag stabil repertoárból. A 2016-os csokis/mentás After Eight ráérzés után számos sörivó számára okozott komoly meglepetést, nem feltétlenül pozitív irányba. A magam részéről üdvözlöm az ilyen bátor kísérleteket, még akkor is, ha nem az én világom egy adott sör. Ezek után érthetően nagy érdeklődéssel vártam az idei Esthajnalt.

Egy imperial stout nálam mindig jól veszi ki magát, ha meg plusz megküldik ezzel-azzal, az különösen felkelt(het)i az érdeklődésemet. Az Esthajnal '18 füstölt malátás, aszalt szilvás kitekintése derék sörkalandorok komoly megállóhelye lehet. A feketébe hajló mély lila (kár, hogy nem püspöklila) címke alsó fertálya három lényeges információt is tartalmaz, miszerint: ajánlott fogyasztási hőmérséklet, étel és pohár forma. A Szent Andrási címkék a hagyományos puritán jellegből ennyivel kilépnek, hisz ez már más söreiken is látható. A dizájn nem újul meg, csak ajándék információkat kapunk, ez így teljesen rendben van. Ha lenne kandallóm, előtte ülve bontanék meg egy palackot és kortyolgatás közben elgondolkodnék azon, hogy mikor lépek abba a korba, amikor rájövök, hogy én magam vagyok a Mikulás. Ebben a sörben ugyanis benne van még a duhaj fiatalság (reménye), de ugyanakkor valami joviális letisztultság is. A habzása remek, tört fehér, enyhe lilás színezetű habbal (ami feltétlenül jól megy a címkéhez). Füstös, kissé whiskys, szilvás illat. Füstölt malátás, likőrös, aszalt szilvás, karamelles íz világ, halovány komló érzettel, kávés, étcsokis lecsengéssel. Testes, közepesen szénsavas sör.

A Szent András sörfőzde remek sört dobott piacra idén karácsonyra, de az ízek némileg még külön életet élnek, érezhető, hogy nem az sikeredett, amit pontosan szerettek volna, pedig csak hajszálnyira voltak a céltól. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha lefőzik fél évvel, ne adj Isten 1 évvel előbb és hagyják érni a cuccot. Akinek van kellő türelme (nagy beruházást nem igényel) rakjon el egy-két palackot néhány évre egy hűvös pincébe, hátha megszületik a csoda. A palackos sörök szavatossági ideje 10 év, úgyhogy nyugodtság van. Ebben a kategóriában az sem baj, ha kifutunk a szav. időből, sőt, bizonyos söröknek még jót is tesz, ha megfelelő volt a palackozási eljárás. Ha elrakunk 10 üveggel, évente meglephetjük magunkat. Ha időközben alzheimer kórt kapnánk, kérjünk meg valakit, hogy vezesse elő megfelelő időben az aktuális palackot, míg rá nem jövünk, hogy magunk vagyunk a Mikulás.

Reczer & Fit Fat

reczer_fit_fat.JPG

Úgy néz ki, kezdenek feléledni a magyar zenekaros sörök, ami nekem már régi vesszőparipám. Két út állt előttem Reczer Gábor Fit Fat sörével kapcsolatban. Vagy írok róla vagy nem. Ez önmagában nem reveláció, viszont, ha írok, megint két lehetőség adódott. Vagy maradok az outsider blogger szerepében vagy színt vallok, miszerint nagyon is van közöm a bandához. Hosszas latolgatás után az utóbbinál maradtam. Egyrészt sokan tudják rólam, hogy alapító tag voltam, s mint ilyen, elég sok közöm volt e sör megszületésében is, másrészt álságosnak tartottam volna, ha a kívülálló szerepében tetszelgek. Magáról a sörről nagyon nincs mit írni, tulajdonképpen egy receptváltoztatás nélküli átcímkézett T30. Hogy egy kávés stout mennyire jó zenekari sörnek, azzal kapcsolatban az elejétől fogva komoly averzióim voltak, viszont tény, hogy ezzel a (Schleki által tervezett logós) címkével ránézésre nagyon pofás kis sör született. Hogy milyen lesz a fogadtatás, azt később fogjuk megtudni, mindenesetre, aki szereti a tökös milk stoutokat, az nem fog csalódni. A Fit Fat-nek nincs nagy rajongótábora, sőt, semmilyen nincs neki, de ez nem a zenekar hibája, egész egyszerűen ilyen a stílus. Már annak idején Amerikában, az 1960-as években, a műfaj létrejöttekor sem hódított meg tömegeket. Pedig a rock 'n' roll és popzene elegyéből létrejött zenei stílus kifejezetten óriási előnnyel indult, hisz pont az akkor újdonságnak számító gitáreffektekre építette fel zenei világát. Instrumentális műfajként szerepelt és a mai napig is ez a markáns vonal jellemzi, bár már annak idején is létezett egy vokális vonal (pl. The Surfaris), igaz, ezek a bandák nagyon "takarékosan" bántak az énekkel. (Sajnos) semmiképp nem mehetünk el a Beach Boys mellett, amit minden szakcikk vokális surf rocknak titulál, szerintem teljesen tévesen. Strand zenének mondanám leginkább, már ha egyáltalán foglalkozni kell velük. A surf rocknak alapból semmi köze sem a sporthoz, sem a tengerparthoz. Azért nevezték el így a műfajt, mert mikor megjelentek az effektek, a zenészek használatkor úgy érezték, mintha a hanghullámokon lovagolnának. Ami Jimi Hendrixnek volt a wah-wah effekt, az volt a surfnek a rugós zengető. Egyfajta védjeggyé vált, amivel könnyen meg tudtak küldeni egy Shadows alapú zenét. Aztán, hogy a sportolók, illetve a strandolók is magukévá tették a műfajt, az, már szinte adta magát. Mint ahogy az is, hogy természetesen a zene is "visszaköszönt" új táborának, így végül a kör bezárult. Azóta sok víz lefolyt a Hudson-ön, a Mississippin, sőt a Dunán is és ezek a vizek lassan egybeértek. Hazánkban Faragó "Judy" István játszott hasonló zenét, miután Komár Lászlótól szóló pályára lépett. Rajta kívül nem is tudunk egyéb ilyesfajta próbálkozásról. Aztán, ahogy a Stray Cats létre hozta a neo-rockabillyt, úgy lassan feltámadt a surf rock is. Persze, pont abban a volumenben, ahogy az régen is volt. Viszonylag kevesen szeretik, azok viszont elkötelezett hívei. Quentin Tarantino az 1990-es években újra divatba hozta a műfajt, bár amennyi jót tett vele, annyi rosszat is. Kill Bill című minősíthetetlenül rossz filmjében szerepeltetett egy csapnivaló japán surf rock bandát, ami iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet elszarni egy amúgy egyszerű zenei stílust.

A közel 10 éve alakult Fit Fat jó ritmusban csatlakozott be ebbe a marginális zenei világba. Három punk/underground zenész alapította a bandát. Schlekman Dániel (dobok és ütőhangszerek) kalapálta össze az együttest, miután Yellow Spots nevű bandájával nem tudta megvalósítani surf rock jellegű törekvéseit. Így, a banda szerencsére sok (vidám) turnét lezavart a Yellow Spots-szal, aminek a végső konklúziója az maradt, hogy "igyál egy felest, baz'meg!". A zenekar nevét Éles W. Róbert gitáros adta, jómagam pedig csatlakoztam basszusgitárral. Kezdetekkor több alternatíva is felmerült, például az, hogy játsszunk ragtime-ot. Aztán feldolgozásokból és saját szerzeményekből állítottuk össze a kezdő repertoárt. Kialakítottunk végül egy nagyon frankó progresszív surf rockot, amivel sikerült egy kis egyéni ízt belevinnünk ebbe a zenei világba. Még egy Paul Desmond által írt jazz klasszikust is beemeltünk a repertoárba (Take Five). Ezt a vonalat sajnos nagyon hamar felváltotta az úgynevezett gasztro surf, amit a magam részéről nem szeretnék kommentálni. Az együttes amúgy a Grabanc előtt is fellépet az első Főzdefeszten és később is rendszeres előadó volt ezen a jelentős fesztivál sorozaton. A banda néhány fellépés erejéig a zseniális Ferencz kísérő zenekara is volt. Pár évvel később Schleki bátyja Schlekman János csatlakozott az együtteshez, egy jól sikerült közös esküvői zenélés után. A kvartetté avanzsált Fit Fat ekkor vált nagykorúvá. Jani, aki a metal szcénából jött, teljes lelkesedéssel vetette bele magát ebbe a zenei világba. Üstökösként robbant be stabil zenei tudásával, feszes tempójával és jó ízlésével. Cirka öt éve váltott a poszton Lukács Gyula, akit a magam részéről méltó utódomnak tartok. Pregnáns, pontos, fegyelmezett játékával erősíti a banda stabilitását. Minden elismerésem Reczer Gáboré, hogy már megint nem hazudtolta meg magát és az underground műfajból is mert a legszéléről csipegetni.

reczer_fit_fat.jpg

A surf rocknak számos leágazása van az autentikustól a horroron át a punkig. A Dead Kennedy's iskolapéldája annak, hogyan lehet punk zenét surf gitárhangzással játszani. Akit, picit is vonz ez a zenei világ, a következő bandákat érdemes meghallgatnia:

- The Surfaris

- Dick Dale & The Deltones

- The Ventures

- Duane Eddy and The Rebels

- Man or Astro-man?

- Messer Chups

- The Surf Coasters

- The Bambi Molesters

- Bitch Boys

- Surfin Zhiguli

- Fit Fat

Érintett még jazz vonalról: Smárton Trio

"A pofon egyszerű" - Reczer Easy-peasy

a_pofon_egyszeru_reczer_easy-peasy_2.JPG

Reczer Gábor – minden jel erre mutat – beleszeretett az egyszerűségbe, legalábbis ami a sörök névadását illeti. Az Egyszeregy után most kijött Easy-peasy (Pofonegyszerű) nevű sörével, ami a neve ellenére (nomen est omen) kissé kalandos utat járt be, így ez lett ez idáig a "legritkább" Reczer sör. Egyszerű elgondolásokból/hozzáállásokból sok nagyszerű dolog született már, erre a természet is számos példát nyújt. Maga, a sörkészítés sem túl bonyolult, ha csak az alapokat vesszük. A szerteágazó kísérletek/befutott típusok teszik valamennyire bonyolulttá. Ha már itt járunk, van egy manapság divatos kifejezés (főként NEIPA-kra): baracklészerűen ködös. Nos, Reczer Gábor ezt megoldotta egyszerűen, a maga barackos sörével.

No, menjünk rá erre a vállalhatatlanul rossz címkére, ami ezt (a nagyon fasza sört) egész egyszerűen legyalázza. Nem igazán értem, hogy Reczer Gábor, aki ma Magyarország egyik legnagyobb sörfőző tehetsége, hogy elégedhet meg egy ilyennel. A népies romantikával megfűszerezett naiv festészetre hajazó dizájn, még csak hagyján. Nem rossz ötlet amúgy, lenne is itt mozgástere a "művésznek", de valahogy, mintha szándékosan kerülné azt. A barackokkal való zsonglőrködést még értem, jobbra az erőltetett lambéria is elmegy, de, hogy balra mi a tökömet keres egy kinyitott gyerekszekrény, előtte egy (ha jól veszem ki) festékes palettával, az teljes rejtély. A két sörfőző stilizált alakja is felvet némi kételyt, még akkor is, ha csak jópofára vesszük a stílust. Valahogy a Reczer sörök címkéivel amúgy is mindig ez volt a baj. Nemcsak az alakok elrajzoltsága veri agyon az összhatást, hanem az a fajta zsúfoltság is, ami nem feltétlenül fogja meg a vásárlót. Érvként felhozható lenne, hogy ezeket a címkéket meg kell nézni közelről és alaposan, mert apró műalkotások, de nem. Nem azok. Egy lelkes amatőr munkái, akinek ha közelebbről megnézzük a rajzait, azt kívánjuk, hogy inkább maradtunk volna távol. Reczer Gábor részéről érthető egyrészt, hogy egyszeri főzeteiknek nem tulajdonít nagy jelentőséget a címkékre nézve, másfelől viszont érthetetlen, mert az jön le, hogy amit csinál, azt nagyon is komolyan gondolja, akkor viszont semmi más nem marad magyarázatként, csak az ízlésficam.

a_pofon_egyszeru_reczer_easy-peasy_0.jpg

A sör viszont nagyon büfé lett. Ez az egyik legjobban sikerült Reczer sör, olyannyira, hogy sour ale kategóriában még engem is meggyőzött. Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, limitáltnál is limitáltabb mennyiség készült belőle: összesen 194 palack és néhány hordó. A 200 kilogramm kajszibarackból készült sör 20 kilogramm joghurttal lett savanyítva. A barack viszont oly mértékben besűrűsödött, hogy egy jó rész kiszerelhetetlenné vált, ettől lett kevesebb, mint a kívánt mennyiség. Ami viszont maradt, az nagyon jót tett nekünk. A bemutatón a sört hab nélkül, sörből készült jégkásával csapolták, kvázi ez helyettesítette a habot. Rendkívüli kulináris élmény volt. A palackozott változat sem maradt le semmiben, hiszen:

kitöltéskor megfelelő habzás, viszonylag hamar összeesik. Opálos tejszerű szalmasárga szín. Friss gyümölcsös, barackos illat. Elsőre kifejezetten fanyar barackos íz, középen befigyel egy kis kekszes malátás íz, majd kellemes komló keserűvel zár. Közepesen testes és szénsavas, összetett, meggyőző, finom sör.

a_pofon_egyszeru_reczer_easy-peasy_1.jpg

Nem kell fosni Kraft!

10271286_636968126414076_2725370575605795515_o.jpg

Ez az írás egyfajta válasz Kovács Gábor Maláta "Mi lesz veled kraft?" című Drink unionos blog bejegyzésére.

Ritkán adódik ilyen, de a viszonylag rövid bejegyzés számszerű tényeit kivéve, szinte egy mondatával sem értek egyet. Az írás azt fejtegeti ugyebár, hogy a nagyüzemek, látva a mikrofőzdék sikerességét, rá akarnak tenyerelni / be akarják kebelezni a kisüzemi söröket, hogy aztán (ismét) egyeduralkodóvá váljanak a piacon, mialatt az ötleteket persze lenyúlták, hogy csak az ő söreikből tudjon ismét vásárolni a fogyasztó. Ez a kissé paranoiás elképzelés sajnos eléggé jellemző kis hazánkra, de a piac ennél jóval összetettebb és racionálisabb is, szerencsére. Sem a multiknak, sem a nagyüzemeknek nem célja a kicsik ellehetetlenítése, bekebelezése, épp ellenkezőleg. Nagyon is jót tesz nekik, hogy vannak ők a maguk kísérleteivel, apró sikereivel. Mindössze arról van szó, hogy a nagyok sem szeretnének kimaradni a buliból. Miért is tennék? A szakma közös. Mindenki azt visz bele, amit tud – gondol – akar. A kicsik az innovációt, a nagyok a stabilitást, a bejáratott brand-et. De, miről is van szó, konkrétan, miért kongatjuk már most a vészharangot? Kihozta a Dreher az ilyen-olyan komlós söreit, illetve a Pale ale-jét, a Soproni egy APA-t, az Óvatos duhaj (NE IPA)-t és annak barna tesóját, az Óvatos duhaj démont. A Pécsi Sörgyár is kirukkolt egy APA-val, a Soproni pedig a közel jövőben kihoz egy portert, amit Stubna Ágoston házi sörfőző receptje alapján készítenek el, aki megnyerte a cég által kiírt sörversenyt. Itt adódik az első kérdés. Említett úriembernek hogy nem derogál, hogy részt vegyen házi sörfőzőként egy nagyüzem meghirdetett versenyén? A válasz egyszerű és talán jó pár kisüzem dédelgetett álma is, hogy felfigyeljen rá egy nagy. A nagyok tulajdonképpen már mindenkire felfigyeltek, ha nem is külön-külön, de összességében rájöttek, hogy nem élhetnek úgy tovább, mit a dinoszauruszok, akikre a kicsit magára is adó sörfogyasztó (is) rálegyint, hogy ugyan már, ezek leragadtak és nem is akarnak sehová fejlődni. Az öntudatos kisüzemi fogyasztót úgysem tudják át-, visszacsábítani, akinek mindegy, csak sör legyen, annak megfelel a legolcsóbb is, sőt úri huncutságnak tartja a kisüzemit (már, ha egyáltalán tud róla), az a viszonylag szűk réteg pedig, amelyik rugalmas és nyitott erre is arra is, pontosan ki fogja tudni súlyozni, hogy mikor mire van szüksége, mi éri meg neki. A hazai fő problémát nem a csúnya, éhes nagyok és a kicsik ádáz heroikus küzdelmében látom, hanem abban, hogy nincsenek közepesek. Ez, szerintem, ami igazán hiányzik a tudatos sörfogyasztónak, ahogy a (stabil) középosztály is nagyon hiányzik a magyar társadalomból. A közepest általában lenézik, pedig jó közepes terméket előállítani nem is olyan könnyű, viszont a kereslet nagyon stabil rá. A Rizmajer, a Békésszentandrási és a Fóti tekinthető talán közepes (kapacitású) főzdének, de a söreik nem jutnak el az átlag fogyasztóhoz, ahogy a Legenda sem. Nincs az, hogy leugrom a haverokkal pár sörre a külvárosban vagy a lakótelepen és nem kell feltétlenül teljesen otthon hagynom az igény szintemet, mert meg tudok (legalább) egy fajta felső közepes minőségű sört inni, ami mondjuk meg őszintén nem sokkal drágább, viszont valóban tartalmasabb, mint a nagyok által terjesztett csapolt lötty. Ezeket a söröket meg lehet kapni megfelelő áron, a megfelelő helyen, de ahhoz oda kell menni a forráshoz. Manapság a fake news-ok, összeesküvés-elméletek és fuzionálások korában nem csoda, ha többen a "rothadó kapitalizmus" eszméjéhez nyúlnak vissza. Nem kívánom idecitálni a már unalomig idézett churchilli mondást, de a helyzet az, hogy amíg korrekt verseny van, addig senki nem vádolható semmivel. Arról nem is beszélve, hogy a nagyok hideg fejjel gondolkoznak. Belemennek a népszerű felsőerjesztésű sörökbe, de kíváncsi lennék, hogy mikor jönne elő bármelyik is egy sour ale-el, egy barley wine-nal, egy imperial rozzsal és még hosszan folytathatnám. Ha a Ford kihozna egy hot rod típust, azt minden custom car építő tudná, hogy ez egy üzleti fogás, amivel az átlag fogyasztót célozzák meg, de az egyéni gyártókat ezzel még az se veri agyon, ha kijön még ilyennel 8-10 mogul, mert megvan nekik a saját kiterjedt igényes vevőkörük.

A magyar kraft összetartó erő (néhány apró súrlódást leszámítva). Rendre tartanak csapfoglalásokat, sörfesztiválokat és sorra nyílnak taproom-ok. Ennek a szegmensnek (szerencsére) már a nemzetközi piacon is egyre nagyobb a súlya.

Végül tételezzük fel, hogy tényleg eljön az a világ, mikor a nagyüzemek, mint megannyi fekete lyuk magukba szippantanak mindent, ami kicsi. A Földön az élet mindenhol megtalálható, még a magas nyomású tengermélyeken is. Valahol, valaki(k) mindig fog(nak) "kotyvasztani". Ha bevág egy meteorit, ami kipusztítja az őslényeket, akkor kialakul az underground élet és kezdődik minden elölről, maximum más formában. Ha már félteném valamitől a kraftot, akkor az a széthúzás, de egyelőre ennek még (a Keserű méz fiaskót leszámítva) szerencsére nincs jele.

32887334_1659207800822539_9021426037556248576_n.jpg